10. Sehol se otthon

A Sehol se otthon azzal a trükkel vágódik be a nézőnél, hogy tök jó színészekkel idézi meg tök jó zenészek tök jó számait. A főszereplő Bob Dylan (Timothée Chalamet gollam-üzemmódban) mellett megkapjuk Ed Nortont Pete Seegerként, Joan Baezt, és Johnny Casht is – az egyik jelenetben feltűnő Hotel Chelsea-ről pedig egy sor másik legendás előadó is eszünkbe juthat. A zenés jelenetek között meg hát úgy... történget pár dolog. Dylan elbűvöl pár menő folksztárt a tehetségével, jön egy klisés út-a-sikerig montázs, majd választani kell a karrier és a csaj között. Becsúszik egy kis dilemmázás is a közönségigények kielégítése és a művészi önkifejezés konfliktusáról. Aztán a forgatókönyvíró egy idő után észreveszi, hogy na jó, le kéne zárni a filmet: kapunk egy amúgy elég élvezhető, finálévá felfújt jelenetsort arról, hogy mindenki elveszti a józan eszét az 1965-ös Newport Folk Festivalon. És ennyi. Ha remek filmre vágyunk Bob Dylanről, akkor nézzük meg az I'm Not There-t, ha remek filmre vágyunk a New Yorkban sodródó, útját kereső folkzenészről, akkor pedig nézzük meg a  Llewyn Davis világát. De ezt minek. A Sehol se otthon az egyetlen film ezen a listán, ami (Dylanhez amúgy nem méltó módon) biztonsági játékot játszik. Ezért is került a végére.

Sehol se Dylan – Elhisszük Timothée Chalamet-nek, hogy ő a folkmessiás

Nem vállal sokat az új Bob Dylan-film, a Sehol se otthon, mégse sajnáljuk tőle az Oscar-jelöléseket. Kritika.

Tovább

9. Wicked

Remélem, hogy a Wicked lesz a legrosszabb film, amit valaha bármilyen Oscar-díjra jelölnek. Bár összességében nincs benne nagy újdonság, bőven hoz elég kreativitást és stílust ahhoz, hogy joggal ragadja meg a kritikusok, a közönség, és az ítészek figyelmét is. Cythia Erivo megbízhatóan játszik, Ariana Grande meglepően remek, a főszereplők közötti dinamika végig izgalmas, a látvány ott van a szeren, Jon M. Chu rendező pár jelenetet roppant hatásosan rak össze. Végül mégis túl mainstreamre, hollywoodira, hosszúra, közönséghajhászóra sikeredik a dolog ahhoz, hogy igazán emlékezetes legyen. De nem akarok összeveszni se az eredeti Broadway-musical, se Ariana Grande szuperfanjaival, mert úgy hallottam, hogy elég hárdkór arcok.

Kritika: A Wicked még az állatos szexkamra nélkül is túl hosszú filmen

Viszont a két főszereplő remek, a látvány nemcsak a CGI-ra építkezik, a cselekmény pedig a számtalan sztoriszál és a maratoni hossz ellenére is egyben marad. A Wicked “alapvető emberi méltóság” nevű népszerűtlen valamiről szóló üzenete pedig ma még ütősebbnek is hat, mint az eredeti Broadway-musical bemutatásakor.

Tovább

8. Anora

Az Anorában nehéz megtalálni azt a magot, azt a tartalmi-stílusbéli tézist, ami igazán összerántaná egy remek filmmé. De szerencsére gyorsan eltelik a két és fél órás játékidő, mert végig azt látjuk, hogy nagyon tehetséges emberek újító hozzáállással csinálnak meg nagyon kreatív, izgalmas jeleneteket. Sean Baker pedig szokásához híven okosan, organikusan hozza ki a tragédiát és a komédiát is a rengeteg improvizációval eljátszatott jelenetekből. Nagyon közel áll ahhoz, hogy egy nagyon-nagyon jó film legyen, de a legjobb film díjától ideális esetben azért távol tartanám.

A Micsoda nő óta nem láttunk ilyen belevaló szexmunkást

A Cannes-ban Arany Pálmával díjazott Anora az év unortodox romkomja, és eljuthat az Oscarig is. Kritika!

Tovább

7. Nickel Boys

Ha egy elsőfilmes rendező alkotását a legjobb film díjára jelölnek, az azt jelenti, hogy valahol valaki valamit nagyon jól csinált. RaMell Ross márpedig nagyon sok mindent nagyon jól csinált a Nickel Boys-ban. Ugyan tökéletlen film, aminél idén bőven születtek jobb alkotások, de az emlékezetünkből akkor is nehéz lesz kitörölni a szegregált horror-Roxfort hiperrealistából szürrealistába hajló ábrázolását. Az Oscar-jelöltek közé gyakran kerülnek az amerikai rasszizmus történelmével és hagyatékával foglalkozó filmek, ám ezek közül túl sok a fogatlan, a problémát nem kellő hitelességel kezelő alkotás. Idén viszont pont azt a feketés filmet válogatták be a jelöltek közé, amelyik a leginkább meg is érdemelte.

6. Én még itt vagyok

Az Én még itt vagyok volt időben az utolsó, amelyet megnéztem az idei tíz legjobb filmjelölt közül (a magyarhangyának innen is köszönöm, hogy egyáltalán meg tudtam). Ezután vagy emiatt fogalmaztam meg magamnak átfogóan, miért is olyan jó az idei Oscar-felhozatal. Azért, mert a jelölt filmek túlnyomó része tökösen, szégyentelenül áll hozzá saját témaválasztásához, minden udvariaskodás, elnézéskéregetés, bullshit nélkül. A szer egy kompromisszumoktól mentes, vérbeli zsánerfilm, a Konklávé egy kompromisszumoktól mentes vallásos film, az Emilia Pérez egy kompromisszumoktól mentes transzfilm, A Nickel Boys egy kompromisszumoktól mentes feketefilm.  Az Én még itt vagyok pedig egy kompromisszumoktól mentes aktuálpolitikai film: vagy hülyének kéne lenni, vagy hülyének tettetni magunkat ahhoz, hogy ne érezzük áthallásait a mai közéletre. Emellett azért lesz egy jó mozi, mert az emberrablós-nyomozós sztoriból egy felszínes, feszültséghajhász thriller helyett üdítően személyes, érzékeny végeredményt hoz ki.

5. Dűne: Második rész

Az idei Oscar-választék tényleg annyira erősre sikerült, hogy egy olyan minden elemében zseniális, masszívan epikus és emlékezetes film, mint a Dűne – csak az ötödik helyre fért be nálam. Szinte kedvem támad szabadkozni: „dehát legalább nyolcszor olvastam el Frank Herbert regényét, pontosan tudom ám, miért ilyen jó ez a film, nekem is óriási élmény volt!“ Csupán azért futja most erre, mert Denis Villeneuve filmje végső soron akkor is egy eszképista szórakozás, amelynek életciklusa a képernyő téglalapján belül kezdődik, és ér véget. Idén viszont akadt pár olyan film is, ami kimászott belőle.

Nemcsak hihetetlenül látványos, de nagyon erőteljes is a Dűne 2

Rengeteg minden történik egy hihetetlenül látványos bosszútörténetben, ahol kiderül, hogy a gigászi homokférgek nemcsak veszélyes ellenfelek, de közlekedési eszköznek is alkalmasak. Egy kis problémánk azért volt!

Tovább

4. Konklávé

A Konklávé szinte jobb metafora az Emilia Pérez körüli fennforgásra, mint az Emilia Pérez. A botrányoktól rettegő bíborosok a pápaválasztás legesélyesebb jelöltjét is pont úgy dobják el forró krumpliként, ahogy az Akadémia az Emilia Pérezt is eldobni látszott Karla Sofía Gascón botránya után. A Konklávé győzelme így metaszinten is megérdemelt lenne: olyan poszt-posztmodernre sikerülne ezzel az Oscar-gála, hogy valószínűleg még évekig nyalogatnánk utána az ujjainkat. És mindez csak hab a tortán. A lényeg az, hogy Edward Berger filmje elképesztően okosan, elképesztően szórakoztatóan dolgoz fel nagyon fontos és kemény témákat, Ralph Fiennes pedig mesterkurzust tart abban, hogyan kell Ralph Fiennesnek lenni. Szívem szerint a Konklávét még ennél is magasabbra helyezném a listán, ám a Top 3-at olyan jelölteknek tartogattam, amelyek vizuálisan is újszerűt, kiemelkedőt hoznak, nemcsak a narratíva terén. 

A pápaválasztás egyszerre politikai thriller, egyszerre gimis vígjáték – Filmajánló a Konklávéról

Oscar-mágnes? A Konklávé túl emberközeli és empatikus film ahhoz, hogy ne érezzük fájdalmasan pontosnak minden egyes megfigyelését a katolikus egyházról.

Tovább

3. Emilia Pérez

Nem érdemelte meg az Emilia Pérez, hogy többet beszéljünk a körülötte lévő botrányokról, mint magáról a filmről. Jacques Audiard francia rendezőnek valamiért az jutott eszébe, hogy kéne csinálni egy spanyol nyelvű musicalt, amely egy kartellfőnök nemváltásáról szól. Iszonyatosan inspiráló látni, ahogy egy ilyen vad, eredeti ötlet ennyire harsányan, kompromisszummentesen bomlik ki a nagyvásznon. Fanyalgunk, hogy túl sok a folytatás, a remake, a prequel, a soft reboot? Akkor kérem szépen, itt van ennek a jelenségnek a szöges, teljesen logikus ellentéte.

Az Emilia Pérez megrögzött ellenzőinek pedig azt üzenem: ha olyan szar ez a film, akkor miért hallgatom meg hetek óta minden nap legalább ötször az El Alegatót , az El Malt, és a Bienvenitát is? Sakk-matt.

Az Emilia Pérez bemutatja, hogyan műtötték át a tékozló fiút tékozló lánnyá

Avagy 2025: Transzodüsszeia. Ha megszorozzuk egymással az István, a királyt és a Jézus Krisztus Szupersztárt, az eredményből pedig gyököt vonunk, egészre kerekítve megkapjuk az Emilia Pérezt.

Tovább

2. A szer 

Több szempontból is komoly, már-már kínos lemaradásokat pótolna A szer elismerése a március 2-i gálán: nemcsak azért érdemelné meg a legjobb film díját, mert ennyi vegytiszta rock'n'roll van benne. Ugyebár: helló-helló, a legendás Demi Moore már több évtizede úgy él és alkot, hogy nincs a vitrinében egyetlen Oscar-szobrocska sem, ami micsoda dolog már. Másrészt az úgynevezett „zsánerműfajok” – tehát a fantasyk, a sci-fik és a horrorok – alkotói, kedvelői, fogyasztói évek óta vádolják az Akadémiát (teljesen jogosan) azzal, hogy szinte teljesen figyelmen kívül hagyják az ezekbe a kategóriákba tartozó alkotásokat. Most viszont végre eljutottunk oda, hogy egy vérbeli, teljesen eszementül túltolt testhorror lett az egyik legnagyobb esélyes a legjobb film díjára. Még azt is majdnem megbocsátjuk, hogy a Ragyogj TV, ragyogj egyetlen jelölést sem kapott.

Az év legsokkolóbb filmjében tárulkozik ki teljesen Demi Moore

Láttuk Cannes-ban a The Substance-t, amiben Demi Moore és Margaret Qualley is kivetkőzik magából – a szó minden értelmében. Kritika.

Tovább

1. A brutalista

Énszerintem a vasárnapi gálán A szer győzelme lenne a legigazságosabb, A brutalista győzelme pedig a leginkább megérdemelt. Akármilyen erős is az idei mezőny, Brady Corbet filmje még a többi jelöltnél is bőven magasabb kategóriában van: nem éves, hanem legalábbis évtizedes lebontásban kiadott díjakkal is érdemes lenne illetni ezt a minden szempontból óriási, epikusan intim karakter- és világtragédiát. Valószínűleg még magyarnak sem kell lenni ahhoz, hogy a csontjainkban érezzük a László Tóth pszichéjét feszítő ellentéteket, amelyeket Bródy Adrián tiszteletbeli honfitársunk diszkréten, ám sokkolóan jelenít meg a film 215 percében, szikrázásig összenyomva a specifikusság és az univerzalitás patkóelmélet-modelljének két legvégét. Reméljük, nem pont az AI fogja elcseszni a diadalmenetet.

Kritika: A brutalista 215 perces játékideje egy szörnyeteget rejt, amely belülről kifelé tép szét

A brutalista túlságosan lekötött ahhoz, hogy jegyzeteljek a vetítésen, de a stáblista alatt egészen biztosan valami olyasmit körmöltem volna le, hogy “ez a film képes lenne leprásokat gyógyítani.”

Tovább