Rémálom az Elm utcában (2010)

Wes Craven egész franchise-t fialó klasszikusát a kliprendező Samuel Bayer dolgozta fel – ő jegyezte annak idején a Nirvana Smells Like Teen Spirit című dalának klipjét –, és tisztes, de semmitmondó horrort hozott össze, amiben a pályakezdő Rooney Marát és Kyle Gallnert vegzálja az ollókezű Freddie (Jackie Earle Haley).  A modern verzióban nincs semmi, amiből kiderülne, hogy egy olyan film alapján készült, ami évtizedeken át határozta meg a horror műfaját a traumatikus elfojtás és a valóság megkérdőjelezésére építve. Az új Elm Street a narratívát amolyan töltőanyagként használja az egyes gyilkossági jelenetek között,

akik pusztán rutinból másolták le a legikonikusabb beállításokat. A modern remake ráadásul „átdizájnolta” az ikonikus gonoszt, aki teljesen elveszítette a karakter játékosságát. Sok mindenre magyarázat, hogy a film egyik producere Michael Bay volt, Hollywood egyik nagy pénzcsinálója, akinél mindig a látvány kerül előtérbe a cselekmény helyett.

Enyém, tiéd, miénk (2005)

Az 1968-as, Henry Fonda és Lucille Ball főszereplésével készült Enyém, Tied, Miénk című filmet a családi vígjáték műfajának egyik alapvetéseként tartják számon, amelyben két özvegy talál egymásra azzal a nehezítéssel, hogy kettőjüknek együtt 20 gyereke van, ami akkoriban még talán hihető volt, ha valószínűtlen is egyben. Az új verzióban 18 gyerek van, hogy kicsit életszerűbb legyen, van köztük több örökbefogadott is, az egymásra találó szülőket pedig Dennis Quaid és Rene Russo alakítja, elég kevés meggyőződéssel. Míg az eredeti film egyforma hangsúlyt fektetett a szülőkre és az egymással „háborúzó” gyerekekre, az új filmnél felborul ez az egyensúly, mert az új mű elsősorban arra összpontosít, hogyan akarják a kölykök – egymással gyakran összefogva – szétbombázni a házasságot. Az ebből fakadó börleszkszerű poénokra épül a sztori – nagyrészt arra, hogy Dennis Quaid mindenféle trutyiba esik bele – , aminek sajnos nincs sok lelke, nem tart semerre és nem ad hozzá semmit az eredeti sztorihoz, a Quaid– Russo párosról pedig képtelenség elhinni, hogy valaha is szerették egymást.

Amikor megállt a Föld (2008)

Keanu Reeves bizarr sci-fijéről sokan nem tudják, hogy remake, egyszerűen azért, mert olyan mértékben hidegen hagyja őket a Földre érkező, azt megsemmisíteni készülő idegen története, hogy az égvilágon semmit sem akarnak megtudni róla. Pedig Reeves és a rendező, Scott Derrickson (Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Sinister) egy „ősrégi” klasszikushoz nyúltak, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt. Ez volt ugyanis talán az első komolyabb földönkívülis film, amely a békés, jó szándékú űrlények koncepcióját vezette be, akik azért látogatnak el hozzánk, hogy figyelmeztessenek az atomháború veszélyére. Robert Wise filmje technikailag ma már persze megmosolyogtató, de így is a műfaj klasszikusának számít, amely a hidegháborúra reflektált. Az új filmről nem tudjuk pontosan, miről szól, talán valamiféle romantikus történetnek nevezhetnénk a Reeves és a női főszereplő, Jennifer Connelly közötti kapcsolat miatt, de feltűnik benne tudósként John Cleese is, azonban nincs benne semmi emlékezetes, ami megragadt volna belőle – viszont iszonyú unalmas.

Jákob lajtorjája (2019)

Az eredeti Jákob lajtorjája (1990) egy, magát a rémálmot újradefiniáló korszakos, elképesztően nyomasztó, ugyanakkor a témához hihetetlenül kreatívan nyúló alkotás volt, ami a háború utóhatásait vizsgálta az emberi pszichén. Konkrétan a nagyszerű Tim Robbins pszichéjén. Amikor az új film elkészült, Amerika két, párhuzamosan vívott, eredménytelen háború kudarcát élte át, miközben úgy kéthavonta készültek filmek a traumatizált veteránok életéről

És hiába játszódik az aktualizált verzió a jelenben, nem lett más, mint egy aktualizált történet, egy másik háború, a vietnámi helyett az afganisztáni rémálmaival és egy színes bőrű veteránnal (Michael Ealy a Birkanyírásból), aki nem érti, mi történik vele. Az új film kudarcához persze kellett több rendezőváltás, a forgatókönyv rengeteg újraírása és pár más kellemetlenség, de a kritikusok és a nézők is úgy gondolták: ez a lajtorja nem vezet sehová.

Holtpont (2015)

Az 1991-es Holtpont sikerét nem a remek történet adta, mert olyan nem volt, sőt, hanem a két főszereplő, a beépített zsaru Keanu Reeves és az extrémsportoló bankrabló Patrick Swayze között kialakult mély bajtársiasság, ha úgy tetszik, férfibarátság (bromance). Ne feledjük, két olyan színészről van szó, akik sosem voltak szakmájuk mesterei, egyikük sem rendelkezett komoly eszköztárral, viszont mindketten elképesztően karizmatikusak. A fenti állításból csak az igaz az új film új hőseire, Luke Bracey-re és Edgar Ramirezre, hogy nem túl jó színészek, ám

És míg az extrémsport 1991-ben még egyfajta szubkultúra volt, mostanra tömegcikk lett, valami, ami jól mutat a reklámokban, amivel bármit el lehet adni, így a háttérsztori is hiteltelenné, üressé vált. Az tény, hogy a 2015-ös Holtpontot gyönyörűen fotografálták, de ennél több dicséret nem jutott neki.

Rollerball - Könyörtelen játék (2002)

A legendás Norman Jewison (A Cincinnati Kölyök, Forró éjszakában) rendezte, James Caan főszereplésével készül 1975-ös Rollerball egy önmagában nagyon bugyuta sztorit adott el nagyon profin egy olyan jövőről, ahol egy véres sport jelenti milliók számára a szórakozást – és a hatalom számára az emberek féken tartását. Ezt az alaphelyzetet azóta ezerszer használták fel – a Schwarzenegger-féle Menekülő ember vagy Az éhezők viadala-filmek –, és a görkoris gladiátorság még sokkal nagyobb ökörségnek hangzik, mint anno. Pedig az új Rollerballt is neves rendező jegyezte, a Die Hard-filmeket készítő John McTiernan, viszont

az Amerikai pite szépfiúját, Chris Kleint. Ehhez tegyük hozzá, hogy a film vágása olyan pocsék lett, hogy bizonyos jelenetekben nem tudni, ki kerget kicsodát, ami egy üldözős filmnél mégiscsak szempont lenne, de annyit azért mondjunk el, hogy ez a film volt Dobó Kata rövid amerikai karrierjének csúcspontja – egy Kátya nevű görkoris csajt játszik benne. Rövid ideig.

Fekete Karácsony (2019)

Az eredeti Fekete karácsony (1974), amelynek a napjainkban elhunyt Olivia Hussey volt az egyik főszereplője, amolyan kultfilm lett népes rajongótáborral, nagyrészt azért, mert sikerült bizarr házasságra vinnie a korai slasher műfaj izgalmát és a karácsonyi ünnepi filmek esztétikáját, amihez megfelelő mennyiségű tömény fekete humor is kellett. Meg néhány rendkívül erőszakos halálnem. A film második remake-je – volt egy feledhető 2006-os is –, az olcsó, rendszerint újrahasznosított horrorokra specializálódott Blumhouse stúdió gondozásában jött ki, és a modern időknek hála, kapott egy feminista csavart is. Merthogy ebben a generációban a fiatal nők nem hajlandók passzív áldozatok lenni, és készen állnak a végsőkig tartó küzdelemre, amiből akár egy jófajta hentelés is kijöhetett volna – de nem jött. A rendezőnőt, Sophia Takalt (Démonaink) túlságosan lefoglalta ugyanis, hogy szimpatikusnak ábrázolja a nem mindig túl szimpatikus hősnőit, ennek köszönhetően a horror itt puha és löttyedt lett. Pedig ez lett volna a lényeg. Mi sem szerettük a filmet.  

Forrás. collider.com