Idén áprilisban új sorozat indul a PORT.hu hasábjain Pótvizsga címmel, amelyben szemérmesen bevalljuk, ha valójában nem is láttunk egy-egy kultfilmet, de most bepótoljuk az évtizedes mulasztásokat, és karakánul megmondjuk a véleményünket! Nálam A remény rabjai és A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső után David Lynch 1984-es kultikus sci-fije, a Dűne következett a sorban – hogy legyen majd összehasonlítási alapom, amikor végre megérkezik a magyar mozikba a Denis Villeneuve-féle, Magyarországon forgatott Dűne.

Az, hogy az 1984-es Dűnét miért nem láttam eddig, talán valamelyest érthető: moziban sosem játszották Magyarországon. Igaz, 1992 januárjában két részre vágva leadta egy Tévé TV nevezetű csatorna, 2001-ben pedig VHS-kazettán is megjelent, engem azonban a '90-es évek elején inkább olyan filmek hoztak lázba, mint a Reszkessetek, betörők! 2, A szépség és a szörnyeteg, a Terminátor 2 és a Robin Hood, a tolvajok fejedelme, 2001-ben pedig már olyan blockbusterek mentek a hazai mozikban, mint a Harry Potter, A Gyűrűk Ura , a Pearl Harbor és A múmia visszatér, így a tékákból David Lynch-klasszikusok helyett inkább a kaszabolós horrorfilmeket kölcsönöztük ki, hogy legyen miken röhögni a hétvégén pizzázás közben. 

Paul Atreidest, Leto Atreideset, Lady Jessicát, Gurney Hallecket, a gonosz Harkonnen bárót és a fűszertől bekékült szemű fremeneket viszont nagyon is jól ismerem: rengeteget játszottam ugyanis az otthoni számítógépünkön az 1992-es Dűne videójátékkal (amit a ma már kissé homályos emlékeim szerint úgy is meg lehetett nyerni, hogy nem is kellett hozzá leverni a Harkonnenek seregét, elég volt a fremenek titkos földalatti bázisain nevelt növényekkel újra zölddé változtatni a sivatagos Arrakis bolygót). Ez volt az a régi DOS-klasszikus, amiben a pixelekből megrajzolt Paul szinte egy az egyben úgy nézett ki, mint Kyle MacLachlan David Lynch filmjében.

De a Dűne mellett 1992-ben egy másik PC-s játékot is lelkesen csereberéltünk a suliban 1.44-es floppy lemezeken: a Dűne 2-t, minden valós idejű stratégiai játék öregapját, ahol az Atreidesek és a Harkonnenek mellett egy harmadik család, az eredeti Dűne-regényekben sosem említett Ordosok oldalán is harcba szállhattunk. (Itt egyébként volt egy aljas trükköm: egy fűszerszállító harvesterrel folyamatosan elütöttem az ellenfél bázisánál a frissen legyártott gyalogos katonáit, így a saját tankjaimmal már csak a motorizált egységeire kellett lecsapnom.) Emlékszem, 10-11 évesen több hétvégém is ráment, hogy megszerezzem a kincset érő fűszer kitermelésének monopóliumát, miközben kikupálódott az angolom, és ragadt rám némi alapműveltség is – már ami a könyvben és filmben is kultikussá nemesedett Dűne sztoriját illeti.

Olyan hétvégékre viszont egyáltalán nem emlékszem az elmúlt 37 évből, amikor reggel úgy keltem volna fel, hogy

a betyárját, de megnézném ma a David Lynch-féle Dűnét! 

Nos, nagy hiba volt! David Lynch Dűne-adaptációja (filmnek inkább ne nevezzük, mert sokszor páros lábbal tapossa annak formanyelvi eszközeit) egy egyedi látásmódú, grandiózus és nagyszerű kivonata Frank Herbert sokáig megfilmesíthetetlennek gondolt kultikus sci-fi regényének. Ugyanakkor érzésem szerint önmagában nem igazán emészthető, a maradéktalan élvezetéhez ismerni kell valamennyire a könyvekből vagy a videójátékokból az alapsztorit, mert Lynch nagyon sokszor nem mond ki dramaturgiailag fontos dolgokat, inkább csak sejteti azokat.

Ami viszont elévülhetetlen érdeme az 1984-es Dűnének, az az utánozhatatlan „Lynch-hangulat”. Minden képkockából árad a Mester egyszerre lenyűgöző és elgondolkodtató stílusa: hol amiatt bámul tátott szájjal az ember, mennyire jól néz ki a támadó homokféreg, hol meg azért, mert egy mukkot sem ért a történésekből. Az egész filmet (sőt, igazából már a regényt is) áthatja egyfajta retró-futurisztikus space fantasy hangulat: mintha ebben a technológiailag igen fejlett világban nem is a tudomány alkotta volna meg az űrutazást meg a többi fantasztikumot, hanem a középkori kereszteslovagok és szerzetesek jutottak volna hozzá idejekorán Jules Verne szegecselt masináihoz és furmányos szerkezeteihez, hogy aztán ezek segítségével hódítsák meg a világűrt. Lynch Dűnéjében egyszerre forradalmian kecses és anakronisztikusan bumfordi minden, legyen az űrhajó, kémlelőszonda, vagy a fűszert betakarító, tankszerű traktor. A film már csak a sajátos dizájnelemei miatt úgy is egy lángoszlopként kiemelkedő alkotás lenne a sci-fik sorában, ha minden más eleme csak egy nagy Twin Peaks-katyvasz volna. De szerencsére az utóbbi nem igaz – még azt is meg merem kockáztatni, hogy ez David Lynch legközérthetőbb filmje, ami sok-sok narrációval tesz rendet a nézők fejében.

De miről is szól a Dűne? A jó és a gonosz eposzokba illő, örök harcáról természetesen (bár azt, hogy Frank Herbertnél ki is pontosan a jó és ki a gonosz, azt némileg árnyalja például a Dűne messiásában rendezett vérfürdő). A messzi jövőben járunk, ahol az ismert világegyetemet IV. Shaddam padisah-császár kormányozza, de a nagypolitikába aktívan beleszól a Bene Gesserit boszorkányszekta és a kereskedelmi monopóliummal rendelkező Űrliga is. Ebben a világban a legértékesebb anyag a fűszer, mert ez teszi lehetővé az űrutazást az Űrliga navigátorainak, akik a fűszer elfogyasztásával átélt transzcendens állapotban képesek úgy messzi távolságokba reptetni az űrhajókat, hogy valójában nem is mozdultak el sehova. A fűszer azonban csak egyetlen helyen található meg az ismert univerzumban: egy sivár, száraz, sivatagos bolygón, az Arrakison, amit a lakói, a szabadok népe, vagyis a fremenek úgy hívnak: Dűne. Ezen a bolygón ugrasztja egymásnak a császár a két ősi ellenséget, az Atreidesek nemes házát és a Harkonnenek őrült famíliáját. Az egész galaxis dermedten várja a háborúskodás végkimenetelét, hiszen a fűszertermelés nem apadhat el... Eközben azonban nagyobb erők is dolgozni kezdenek az Arrakis végtelen homokdűnéi között, hiszen mind a fűszer miatt kék szemű fremenek, mind a Bene Gesserit rendház asszonyai egy ősi próféciákban megjövendölt messiás eljövetelét várják – és minden jel arra mutat, hogy ez a sorsfordító, történelemformáló személy a sztori főhőse, a fiatal Paul Atreides (a filmben Kyle MacLachlan) lesz...

A már könyv alakban is igen izgalmas történet igazi ínyencfalatnak bizonyult David Lynch számára. Hiszen a homályos jóslatok és a Bene Gesseritek tanítása, valamint a fűszer elfogyasztása során Paul egyre éteribb magasságokba lépő tudata kiváló alkalmat adtak a rendezőnek a rá olyannyira jellemző, megannyi szimbólumban tobzódó, érthetetlen látomásjelenet leforgatására. Emellett az elvetemült Harkonnenek bemutatásakor kiélhette minden létező szadizmusát: a hájas Vladimir Harkonnen báró (Kenneth McMillan) arcát horrorfilmekbe illő, undorító, duzzadt kelések csúfítják, az embereinek pedig hol a füle hiányzik, hol a józan esze; de az Űrliga megrepedt főtt tojás fejű, szado-mazo bőrszerkós emberei sem szépségverseny-különdíjasok, a fűszertől rút varangyos békává torzult navigátorokról már nem is beszélve...

Lynch az aprólékosan kidolgozott, káprázatos maszkok, jelmezek és enteriőrök mellett egy igen nívós szereplőgárdát is felvonultatott a filmjében. A fontosabb szereplők között olyan korabeli sztárokat találunk, mint a fremenek közt élő tudóst, Dr. Kynest alakító Max von Sydow, vagy Sir Patrick Stewart, aki az Atreides-ház harcmestere, Gurney Halleck szerepében látható. De ott van még a Szárnyas fejvadász fiatal sztárja, Sean Young is, mint a főhős Chani nevű fremen szeretője, és persze ne feledkezzünk meg az őrült Harkonnen báró szintén kettyós unokaöcsét alakító Stingről se, aki nemcsak kidolgozott testet villant egy szál kisgatyában feszítve a filmben, de Kyle MacLachlannel is késpárbajt vív egy dramaturgiailag fontos ponton (hány zenész mondhatja még ezt el magáról?).

De ha már megemlítettük a késpárbajt: az akciójelenetek sajnos nagyon rosszul öregedtek David Lynch kultfilmjében. Mai szemmel már igencsak nevetséges, ahogy Gurney Halleck és Paul Atreides két remegő gyümölcslekvár-kockába zárva, vödörhangon kiáltozva csépeli egymást. De a Harkonnenek elleni végső ütközet is bődületesen gagyi: hosszú is, unalmas is, látványban pedig egyenesen csapnivaló, főleg ha figyelembe vesszük, hogy George Lucas 7 évvel korábban micsoda ötletes látványparádét vonultatott fel a Csillagok háborújában.

Talán nem is akkora véletlen, hogy a Star Wars manapság sokkal nagyobb népszerűségnek örvend, mint a Dűne – nagy kérdés, hogy tud-e ezen majd változtatni a Denis Villeneuve-féle, új Dűne?

Ítélet: 7/10

Az 1984-es Dűne a cikkírás pillanatában a Netflixen volt elérhető, a napokban az AMC tévécsatornán tekinthető meg.