Bizony, rég volt már, hogy Johnny Deppet nem a tanúk padján, egy botrányos bulvárper főszereplőjeként, hanem színészi hivatását gyakorolva láthattuk. A volt feleségével, Amber Hearddel folytatott nem is egy, hanem két tárgyalássorozat annyira aláásta a sztár renoméját, hogy több filmjét is dobozban tartották, évekig parkoltatva, majd sunyin elpukkantva valahol streamingen (A barbárokra várva, Hazugságok városa, Minamata).

Így ha jobban utánaszámolunk, a 2018-as Legendás állatok – Grindelwald bűntettei volt az utolsó filmje, ami nagyobb nyilvánosságot kapva eljutott a mozikba is;

bár ez a franchise sem úszta meg a cancel culture-t,

mivel a mű folytatására már elvették Depptől a szerepet, hogy a kevésbé balhés, jóval kiegyensúlyozottabb Mads Mikkelsennek adják.

Cancel culture?

Johnny Depp úgy érzi, egész Hollywood bojkottálja

Már 2018-ban leforgatta a Minamatát, de még mindig nem mutatták be az Amerikai Egyesült Államok mozijaiban. A Sun napilappal való pere miatt a Warner is lecserélte őt Mads Mikkelsenre a Legendás állatok 3-ban.

Tovább

De a színész szerencséjére a franciák mindig is szkeptikusan álltak a #MeToo-hoz, így a színésznőből forgatókönyvíró-rendezővé avanzsált Maïwenn őt kérte fel új rendezése, a Jeanne du Barry – A szerető férfi főszerepére, azaz XV. Lajos megformálására. Mindez akár még jól is alakulhatott volna, hiszen a szakmába beleszülető művész az előadóit követő alkotói pályán minimum egy kimagasló munkát már letett az asztalra: a Polisse című rendőrdrámát.

Csak míg Maïwenn-nek a Polisse-ban volt mondanivalója, ami azt illeti, elég súlyos, addig

Jeanne du Barryról – a film alapján legalábbis – nemigen gondol semmit:

azt leszámítva, hogy minden bizonnyal már nagyon régóta el akarta játszani ezt az ikonikus történelmi figurát. Így Depp kicsit a háttérbe szorulva gyakorlatilag ahhoz asszisztál, hogy Maïwenn (akinek a sztár becastingolásáról is nyilván csak annyi gondolata volt, hogy milyen cool, punk gesztus lenne) megvalósíthassa egy régi szerepálmát.

A legjobb életrajzi filmek amellett, hogy elmesélik az alanyul választott híresség életét, rendelkeznek egy egymondatos, ütős high concepttel is, amelyben össze lehet foglalni, hogy mitől olyan érdekes ez az életút, mit fejez ki önmagán túl. Nos, ilyennel a Jeanne du Barry nem dicsekedhet, ráadásul az alkotója minden bizonnyal elveszítette azt a cetlit, amire felírta az

„ettől lesz egy életrajzi film baromira sematikus”

egyes pontjait, mivel mindegyiket megvalósította.

A filmtörténelem során annyi életrajzi alkotás született már, hogy ha valaki valami érvényeset és megjegyezhetőt akar mondani a szóban forgó személy életéről, megpróbálja meghaladni az illető életrajzi adatainak tankönyvszerű, lineáris felmondását.

Arra, hogy a filmesek izgalmasabbá tegyék a műfajt, számos fogás létezik,

onnan kezdve, hogy egy bizonyos eseményből kiindulva, abból visszatekintve mutatják be az alany életét (A nyughatatlan), azon keresztül, hogy objektív bemutatás helyett egy radikális külső szemszögből mesélik el a sztorit (Elvis), odáig, hogy a teljes életút helyett egy valamilyen okból kiemelkedő történésbe sűrítik bele a mondanivalójukat (Judy, Egy hét Marilynnel).

Maïwenn viszont vagy nagyon maradi, vagy nagyon nagy az önbizalma, mindenesetre nem gondolkodott sokat a megfelelő megoldáson, és egyszerűen tankönyvszerűen, lineárisan mondja fel a XV. Lajos szeretőjeként híressé vált Jeanne du Barry élettörténetét. És hogy az egész még unalmasabb, még szárazabb és még tankönyvízűbb legyen, időről időre még egy narrátorszöveg is felcsendül a filmben.

Ennek jegyében többször megesik, hogy hosszasan mutat nem túl releváns dolgokat, nem igazán vannak csúcspontok és nagyjelenetek (pedig az anyag szinte kínálja magát minderre),

azt a drámai eseményt pedig, ami a film legerősebb jelenete lehetne (Jeanne du Barry halála), nem is mutatják, hanem barátunk, a jó öreg unalmas narrátorhang meséli el.

Mindezek után talán az sem olyan meglepő, hogy a Jeanne du Barry – A szeretőben olyan nagyon a színészek sem brillíroznak.

Maïwenn, ha már az ő nagy szerepálmáról van szó, hozza a kötelezőt, de Depp nem igazán csinál mást, mint hogy egy darab arckifejezéssel mereven néz. Nem kell Johnny Depp-rajongónak lenni hozzá, hogy tudjuk: a színész ennél sokkal többre képes. És sajnos az sem segít a dolgon, hogy nincs is igazán jól megírva a szerepe, így nem kizárólag a színész hibája, hogy XV. Lajos egydimenziós figura marad.

Mindezek ellenére a Jeanne du Barry – A szerető nem kellemetlen filmélmény (pusztán a szemünkkel befogadni például kifejezetten jó, mivel nagyon szépek a képei, főleg a Versailles-i kastély totáljai),

csak fájdalmasan középszerű,

és túl sok benne az unalmas, semmitmondó jelenet. Egyetlen olyan képsorra tudunk visszaemlékezni, ami valóban megérinti a nézőt (és ez szerencsés módon a végén van, szóval ezzel az élménnyel veszünk búcsút a filmtől) – de egy Johnny Depp nevével fémjelzett alkotásban ez nagyon kevés.

Pedig nem akárhol mutatkozhatott be

Johnny Depp filmje nyitja az idei Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivált

A francia Maïwenn által rendezett kosztümös filmben, a Jeanne du Barryban a sztár XV. Lajost formálja meg.

Tovább