A dél-afrikai J.M. Coetzee, aki 2003-ban kapta meg az irodalmi Nobel-díjjat, még 1980-ban írta meg nagysikerű, számos nyelvre lefordított művét, amelyből azonos címmel  2019-ben elkészült, majd  három évre – elsősorban a főszereplő, Johnny Depp zajos magánéleti problémái miatt - dobozolt filmváltozat. A barbárokra várva (2019) lehetőséget ad arra, hogy eldöntsük, megmaradt-e a történet mondanivalója bő 40 év után.

Egy távoli, poros helyőrségben járunk, egy fiktív birodalomban amely Észak-Afrikára emlékeztet – a Netflix által megvásárolt filmet Marokkóban és Dél-Olaszországban forgatták -, a kor pedig az XIX. század végére, ahol csendes életét tölti a garnizon megbecsült magisztrátusa (Mark Rylance). A már idősödő férfi szabadidejét amatőr régészkedéssel tölti, sok dolga nincs, legfeljebb egy-egy birkalopás adódik, más nem. Aztán egy nap belovagol a helyőrségbe Joll ezredes (Johnny Depp) azzal a feladattal, hogy felmérje a határvidék békéjét megzavaró barbárok mozgását. Hiába mondja el neki a bíró, hogy soha semmi baj nem volt a környékbeli békés nomád törzsekkel, az ezredes meg sem hallgatja. Joll első dolga, hogy elfogat két, a városba gyógyszerért ellátogató nomádot, majd kínzással vallomást csikar ki belőlük, majd újabb barbárokat ejt foglyul. Az elborzadt magisztrátus magához vesz egy lelkileg és testileg is megnyomorított nomád lányt (Gana Bayarsaikhan), akit gondosan – és gyengéden - ápol, majd néhány katonája kíséretében visszaviszi őt a nomádok közé. Visszatérve Joll és beosztottjai várják, árulással és a barbárokkal való összeesküvéssel vádolva. Esélye sincs megvédeni magát – és a kegyetlenségek után már nem is nagyon akar védekezni.

Az hamar világossá válik – talán kissé túlságosan is –, hogy itt a birodalom képviselői, a központból érkező Joll és emberei a barbárok, még akkor is, ha tetteiknek sokszor csak az eredményeit látjuk, bár egy, sokkoló jelenetben ennél is több látható.

Joll a civilizált barbár,

aki a "cél" érdekében kegyetlenkedik, a kiadott feladatot teljesítve – bár nyilvánvalóan élvezi a hatalmat és örömét leli a brutalitásban. Nem is az ő szerepe az izgalmas, akármilyen jól is alakítja őt Depp és láthatóan élvezi eljátszani ezt a bizarr karaktert, akit elsősorban még bizarabb napszemüvege jellemez. Az egész mint jelenség izgalmas, hiszen amint elhangzik a helyőrségben, hogy „mozgolódnak a barbárok”, a helyiek már arról beszélnek, hogy nekik joguk van megvédeni magukat,  és mint tudjuk, a legjobb védekezés a támadás. Magáról a birodalomról nem tudunk meg semmi érdemlegeset, csak a zászlaját látjuk, és a furcsa, a Star Wars franchise rosszfiúira emlékeztető sötét egyenruhát látjuk, és azt, amit ezek az emberek művelnek.

Vagyis azt, ahogy a semmiből teremtenek ellenséget - majd tetteik következményeiként igazi ellenséget -, amely minden elnyomórendszer jól bevált mechanizmusa, csakúgy, mint az engedetlen, saját humanizmusukra hivatkozó hivatalnokok letörése és ellehetetlenítése. Bár maga a problémafelvetés nyilván örökérvényű, a mesterségesen kreált külső fenyegetettség és az állami terror működése és mibenléte is mindig jó beszédtéma, ezzel a film semmi újat nem mond, és amit mond, azt sem mondja bármiféle új vagy egyéni módon. Nem ez az izgalmas a filmben, hanem a magisztrátus és a barbár lány, amely sokban emlékeztet a szintén irodalmi feldolgozás, a Graham Greene regénye alapján készült A csendes amerikai (2002 ) fontos cselekményszálára.  Itt is a gyarmatrendszer végét jelző nagy politikai változásokat kívülállóként  szemlélő értelmiségi keveredik gyengéd, de eleve kudarcra ítélt kapcsolatba egy „bennszülött” lánnyal.

Ha ez nem lenne, akkor a mindig remek Johnny Depp és a film utolsó harmadára feltűnő, igazi szemétládát alakító Robert Pattinson alakítása ellenére kifejezetten gyengének mondanám a kolumbiaia Ciro Guerra (A kígyó ölelése, Az átkelés madarai) rendezte filmet, amely sok mindenben amúgy is változó minőséget mutat. A díszletek, a város és a táj ábrázolása hol remek, hol csak középszerű, egyes, fontos karakterek teljesen eltűnnek, anélkül, hogy bármit is megtudnánk róluk, a helyőrség mint helyszín nem is tűnik valóságosnak – attól még, hogy kitalált helyről van szó, lehet életszerű -, ahogy sok minden más is esetleges. Az Oscar-díjas Mark Rylance azonban van olyan jó, sőt, van olyan remek, hogy elvigye a hátán azt, amit csak el lehet vinni, ráadásul meglepően jó és meghitt párt alkot a mongol modellből lett színésznő Gana Bayarsaikhannal. Ha csak őket látjuk, csak velük foglalkozik a film, akkor lebilincselő – amit az író 1980-ban a hatalom természetéről és az elnyomásról írt, azt azóta kismillióan elmondták mások is, és ha mindez nem is veszített semmit az érvényéből, újdonságnak aligha hat.

Értékelés: 7/10

A SZESSÖN legújabb részében kiderül, mennyire van a vérében Lady Szomjasnak a kubai ritmus és a latin lüktetés.