M. Night Shyamalan új filmje erősen indított az amerikai mozikban, az első kritikák pedig arról szóltak, hogy az indiai születésű rendező visszatért végre a csúcsformájához. Ugyanezt persze már 2017-ben is megírták a Széttörve kapcsán, hogy aztán Shyamalan egy teljesen felesleges folytatással (Üveg) le is rombolja egyből a visszaszerzett hitelét. Érdemes tehát fenntartással kezelni ezeket a diadaljelentéseket, de az biztos, hogy Az utolsó léghajlítóval vagy A Föld utánnal ellentétben most legalább testhezálló témát választott.

Az Idő sztorija olyan, mintha egy klasszikus Alkonyzóna-epizódból vagy egy misztikus Stephen King-regényből származna. A horrorkirály egyik kedvenc módszere, hogy gyanútlan civilek egy csoportját téren vagy időn kívül helyezi – ilyen A köd, a Langolierek – Az idő fogságában vagy A búra alatt is –, hogy aztán közösen próbáljanak meg kiutat keresni. Ugyanerre az alapötletre épült a kétezres évek legnagyobb sorozatsikere, a Lost, és a Sandcastle című képregény is, amelyet Shyamalan sorvezetőként használt a forgatókönyv megírásakor. A moziélmény kimaxolásához ennél többet nem is kellene tudni a filmről, de nyilván kevesen váltanak úgy jegyet, hogy a történet alapjait sem ismerik. Legyen annyi elég, hogy a trópusi nyaralásuk során több család egy olyan félreeső partszakaszon ragad, ahol az idő gyorsabban telik, és ahonnan nagyon úgy tűnik, hogy nincs menekvés.

Shyamalan az első félórában bemutatja, hogy

a feszültségépítéshez, a nyugtalanító hangulat megteremtéséhez továbbra is nagyon ért.

Semmi igazán szörnyűséges nem történt még, de már görcsben a gyomrunk, és ezt jó részt a fényképezéssel sikerül elérni. Hiába idilli helyszín a homokos-sziklás öböl, nincsenek harmonikus beállítások, sok a szabálytalan kompozíció és a negatív tér (amikor látszólag lényegtelen, „üres” dolgok töltik ki a képet). A kamera belemászik a szereplők arcába, vagy éppen úgy köröz köztük, hogy abba a néző is beleszédül. És pont ez, az elbizonytalanítás, a szorongás fokozása a cél, hogy átérezzünk mi is, milyen az, amikor kicsúszik az ember lába alól a talaj.

Ehhez a mutatványhoz sikerült a legjobb arcokat megtalálni, olyan színészeket, akik nem A-kategóriás, elhasznált sztárok, de különböző szerzői filmekben már bizonyítottak. Igaz, Gael García Bernal, Vicky Krieps, Rufus Sewell, Alex Wolff vagy Thomasin McKenzie se mindig elég ahhoz, hogy a sokszor papírízű mondatokat életszerűvé varázsolja. Shyamalan korábbi filmjei sem a mesterien megírt dialógjaikról voltak híresek, de a színészek dolgát itt az abszurd cselekmény is jelentősen megnehezíti.

Az események olyan gyorsan eszkalálódnak a parton, hogy pár perc leforgása alatt a teljes érzelmi skálát végig kell(ene) zongorázniuk. A pszichológiai hitelesség fogalma ilyen körülmények közt gyakorlatilag értelmezhetetlen, és egy ponton (amikor az egyik szereplő terhes lesz) a rendező látványosan búcsút is mond ezeknek az ambíciónak. A néző pedig egy idő után már azt sem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen. A látogatással Shyamalan  bebizonyította, hogy van humora, de itt eldönthetetlen, hogy mi az, amit viccesnek szánt, és mi az, amin nem illene nevetni, de muszáj.

Nyilatkozata szerint a rendező azért akarta adaptálni Pierre Oscar Lévy és Frederik Peeters képregényét, mert a segítségével fel tudta dolgozni az öregedéssel és a halállal kapcsolatos félelmei egy részét. Az Idő is nyilván ezeket a témákat boncolgatja – az lett volna az igazi szenzáció, ha Shyamalannak sikerül úgy leforgatnia a filmet, hogy ne lehessen allegóriaként nézni.

Mi lehet annál horrorisztikusabb, mint egy moziszékbe süppedve, popcornt rágcsálva és kólát szürcsölve, a saját halandóságunkkal szembesülni?

A zombit fejbe lehet lőni, a meteort el lehet téríteni, és még Thanos is legyőzhető, de az öregedés ellen nincs gyógyszer. Ebből az alaphelyzetből kiindulva Shyamalan készíthetett volna egy igazi egzisztencialista horrort is a Melankólia vagy az anyám! után szabadon, de az utolsó pillanatban behúzza a vészféket, és úgy dönt, mégsem megy át Lars von Trierbe. Helyette jön a kötelező shyamalani csavar (ami a képregényből természetesen hiányzik), egyrészt mert elvárják a rajongók, másrészt így nem depresszióba süllyedve távoznak a nézők a moziból.

Shyamalan nem tudott tehát kilépni a saját árnyékából, de valószínűleg már nem is akar.

Az Időben egyszerre van meg az, ami szerethető, és az is, ami idegesítő a filmjeiben. Se meglepetést, se csalódást nem okoz, vagyis tökéletesen megfelel az elvárásainknak.