Az új Halloween-trilógia második része véresebb mint az első, és most egy egész város keresi a gyilkost.
Három évvel ezelőtt David Gordon Green egyszerre volt nehéz és irigylésre méltó helyzetben. Halloween-filmje pontosan 40 évvel a John Carpenter-féle kultikus eredeti bemutatója után került mozikba, vagyis a jeles évforduló alkalmából illett volna méltóképpen tisztelegni a nagy előd előtt. Másrészt viszont, ki várna bármit is egy brutálisan kizsigerelt franchise 11. részétől? Green, illetve két forgatókönyvírója, Danny McBride és Scott Teems biztosra mentek, és a J.J. Abrams-féle Az ébredő Erő kottájából dolgoztak, azaz úgy folytatták a szériát, hogy valójában rejtett remake-et készítettek, visszahozták Jamie Lee Curtis karakterét, és annyit idéztek az 1978-as eredetiből, amennyit csak nem szégyelltek. Akadt persze új elem is a történetben, a korszellemnek és a hollywoodi trendeknek megfelelően még jobban felturbózták a női vonalat, a Sarah Connor üzemmódba kapcsolt Lauire a lánya és az unokája társaságában vette fel a harcot a gonosz ellen, de a korábbiakhoz képest humorból is többet kaptunk.
A siker mértéke az alkotókat is meglephette, de annyira persze nem, hogy ne lapult volna a fiókjukban már a forgatás alatt a folytatás ötlete és koncepciója, sőt eleve két részben gondolkodtak, de a stúdió, érthető módon, csak a bevételi adatokat látva (255 millió dollár világszerte) bólintott rá a projektre. Greenék ennek örömére merészebbet álmodtak, és egyből egy trilógiát képzeltek el. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy amíg a 2018-as Halloween önmagában is érthető és élvezhető, (le)zárt, kerek egészet alkotott, addig a Gyilkos Halloween csak a nagy finálé felvezető etapjaként szolgál. A nézők már annak tudatában ülnek be rá, hogy
bármi is történjen a végén, Michael Myersnek kutya baja se lesz, merthogy jelenése van a harmadik részben.
Ugyanazt a feszültségszintet elérni így aztán elég nehéz, ha nem éppen lehetetlen vállalás, cserébe a közönség és a kritika elvárásai is nagyobbak.
Greenék nem könnyítették meg a saját dolgukat, már ami a 2018-as Halloween lezárását illeti, Myers ugyanis elvileg halálra égett Lauire házában, miután pár tonna gerenda is rászakadt. A folytatás ugyanitt veszi fel a fonalat, a súlyosan megsebesült Lauire-t kórházba szállítják, miközben tűzoltók érkeznek a másik irányból. Ők úgy hiszik, hogy tüzet oltani, de valójában a saját kivégzésükre sietnek, a rém ugyanis ott lapul az alagsorban, és kíméletlenebb, mint valaha.
Az új film is úgy kezeli Michaelt, mintha egy Terminatorba oltott sebezhetetlen Marvel-főgonosz lenne, a történetnek azonban vannak realistább aspektusai is. Például az, hogy Lauire a műtét után nem veti bele magát egyből a Michael utáni hajszába, inkább a kórházban tölti a teljes játékidőt. Helyette a lánya és az unokája hősködnek, illetve egy-egy flashback erejéig visszaugrunk a múltba, feltűnik egy digitálisan feltámasztott Donald Pleasance, azaz Loomis doktor, és még több, egyébként teljesen felesleges részletet tudunk meg arról a végzetes 1978-as éjszakáról. Visszatér több epizódszereplő is az eredetiből, a kislány, akinek Lauire a babysittere volt (Kyle Richards), a barátja, Tommy és Marion nővér (Nancy Stephens), egyrészt, hogy örüljenek a hardcore rajongók, másrészt, mert Greenék be akarják mutatni, hogy Haddonfield városát mint közösséget hogyan traumatizálták a 43 évvel ezelőtti sajnálatos események.
Ha van újdonság a Gyilkos Halloweenben, akkor az ez a szál. Slasherben olyat még nem nagyon láttunk, hogy a terrorizált áldozatjelöltek bujkálás és menekülés helyett kapát és kaszát ragadva elindulnak felkutatni a gyilkost. Itt pont ez történik, miután az Anthony Michael Hall által játszott Tommy lelkesítő beszédekkel felhergeli a tömeget, akik elindulnak lincselni. Igaz, a várost már kisebb, három-négy fős csoportokban kezdik el felkutatni, és mint tudjuk, a szétválás a horrorfilmekben nem a legjobb ómen. A néző viszont jól jár, mert
a több helyszín és a több szereplő több és változatosabb vérontást és halálnemet jelent.
Greenék szerencsére ugyanazzal a technikával dolgoznak, mint az előző részben, vagyis még a kisebb, vérpadra küldendő karaktereket is úgy mutatják be, mintha igazi, hús-vér figurák lennének, és azt is pontosan érzik, hogy a morbid humorból mekkora az a mennyiség, ami nem teszi teljesen komolytalanná a horrorisztikusnak szánt epizódokat.
A Gyilkos Halloween felvet izgalmas kérdéseket, például a populizmus természetéről, az önbíráskodásba torkolló jogos dühről, de ezekkel aztán túl sok mindent nem kezd, ráadásul nem is tudja vagy akarja rendesen becsomagolni az üzenetet, kimondat a szereplőkkel mindent. Ugyanilyen beszédesek a főhősök, amikor Michael „mitológiáját” és eredettörténetét elemzik egymásnak, Laurie pedig még azt is közli Frank Hawkins sheriffel, hogy csak és kizárólag ő végezhet Michaellel, úgyhogy az alkotók nagy valószínűséggel jól el is „spoilerezték” a trilógia befejezését.
Annyira tehát nem mély a történet, amennyire Greenék láttatni szeretnék, a Carpenter-féle suspense pedig szinte teljesen hiányzik belőle, ettől függetlenül
a kreatív mészárlások szórakoztatóértékére most sem lehet panaszunk,
és a Halloween-franchise toplistáján még a hibái ellenére is jó eséllyel dobogós a film. A végső verdiktet azonban nem most, hanem majd csak egy év múlva, a trilógia lezárása után mondhatjuk ki, akkor dől el hivatalosan is, hogy megérte-e újra - és most már remélhetőleg tényleg utoljára – feltámasztani Michael Myerst.
A filmet a horror- és sci-fi-filmek legnagyobb európai fesztiválján, a Sitgesi Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.