Szárnyas fejvadász

Ridley Scott 1982-es klasszikusában Harrison Ford  elvetemült replikánsokra, azaz a csaknem emberi androidokra vadászik.  Ahhoz, hogy jól végezze a munkáját, Ford karakterének, Deckardnak a célpontjait kevésbé emberinek kell látnia, annak ellenére, hogy ugyanazokkal az érzésekkel és vágyakkal rendelkeznek, és valójában "emberibbek az embernél".

A dehumanizáció gyakori taktika az amerikai rendőri kiképzésben, és ez is része annak, hogy miért van annyi rendőri brutalitás a marginalizált közösségekkel szemben, akik ilyen dehumanizáló taktikák áldozatául esnek.  Deckard végül nem is igazán a saját történetének hőse, bár kénytelen átgondolni az életével kapcsolatos döntéseit és a replikánsokkal kapcsolatos álláspontját. Akkor kényszerül rá, hogy változtasson, amikor beleszeret egy Rachael nevű replikánsba (Sean Young), aki nem tudja magáról, hogy ő is replikáns, és ez tovább bonyolítja Deckard elképzelését arról, hogy végső soron ki érdemli meg az emberi jogokat. Mire eljut a replikáns forradalmárral, Roy Battyvel (Rutger Hauer) való végső, végzetes összecsapásig, Deckardnak a rendszerbe vetett hite alaposan megrendül, majd ezt követően otthagyja munkáját. Bár tettei nem váltották meg teljesen, Deckard jó úton halad a jobb emberré válás felé. Az sem számít, hogy ő maga is replikáns vagy ember – csak a tettei számítanak.

Mad Max - A harag útja

George Miller összes Mad Max filmje disztópia, hiszen mindegyikben egy apokaliptikus esemény nyomán kialakult barbár civilizáció különböző fázisait mutatja be, de a 2015-ös Mad Max - A harag útja talán a legreményteljesebb mind közül. A filmben Maxet (Tom Hardy) foglyul ejtik a környék összes vizét birtokló Immortan Joe nevű hadúr (Hugh Keays-Byrne) pribékjei. Végül segít a hadúr egyik lázadó katonájának, Imperator Furiosának (Charlize Theron) kiszabadítani Immortan Joe rabszolgasorba taszított "feleségeit", és az ígéret földjét keresve elmenekülnek a pusztaságba – míg ki nem derül, hogy nincs semmiféle ígéret földje. 

A Mad Max - A harag útja világa a fantázia szüleményének tűnhet, de a klímaváltozás, illetve az ennek lassítására irányuló vállalati és kormányzati tétlenség sajnos a mi jövőnkre nézve is eléggé valószínűvé teszi a szélsőséges időjárás, a megmaradt erőforrásokért folytatott harcok és a tömeges emberi veszteségek világát. Sőt, már most is ezt éljük.

A két főhős, Max és Furiosa  elég frusztrálóan viszonyul a reményhez. Max szerint ostobaság belekapaszkodni, míg Furiosa egy képzeletbeli jövőbe vetett hitbe kapaszkodik. Kinyilatkoztató erejű, amikor rájönnek, hogya legnagyobb esélyük a túlélésre az, ha visszatérnek oda, ahonnan elmenekültek, hogy mindenki számára jobbá tegyék.

Néha az a legnehezebb, ha nem menekülünk el, hanem maradunk, és együtt harcolunk azért, ami fontos.

A reményt nekünk kell megteremtenünk magunknak, bármennyire is nehéz.

Battle Royal

Íme a legmegdöbbentőbb különbség a 2022-es Amerika és a 2000-es Battle Royale című japán thriller fiktív jövője között: a Battle Royale-ban évente csak egy osztálynyi gyerek hal meg.

A Koushun Takami 1999-es regénye alapján készült kultikus klasszikus filmben a japán kormány egy brutális recesszió után elfogadja a BR-törvényt, hogy megfékezze a fiatalkori bűnözést. Minden évben kiválasztanak egy osztálynyi középiskolás diákot, akiket egy távoli szigetre visznek, ahol élet-halál harcot vívnak egymással, és a végére csak az egyetlen túlélő hagyhatja el a szigetet. A koncepció hasonlóságot (...) mutat Az éhezők viadalával, bár a Battle Royale sokkal kevésbé fantasztikus, és sokkal nyersebben mutatja be a gyerekek elleni erőszakot. Mégis, a film egy aprócska reménysugarat kínál, amikor a potenciális megsemmisítéssel szemben néhány diák összefog, hogy megdöntsék az egész rendszert, ahelyett, hogy egymás ellen fordulnának. Ez a néhány bátor ember képes megváltoztatni a világot, és bár csak egy maroknyi japán iskolásról van szó, mindannyiunknak arra kellene törekednünk, hogy olyanok legyünk, mint ők.

Johnny Mnemonic

Sok cyberpunk disztópia létezik, a Szárnyas fejvadász mocskos szépségétől kezdve a Mátrix allegóriával teli akcióorgiájáig, de senki sem tudja úgy megragadni az internet, a személyazonosság-lopás és a technológiával való vállalati visszaélések furcsaságait, mint William Gibson. Ez az 1995-ös film az ő azonos című novelláján alapul, és bár egyesek abszolút utálják a sci-fi e furcsa, a 90-es évek közepén játszódó darabját, valójában elég lenyűgözően mutatja be a jövőnket.

A Johnny Mnemonicban a címszereplő Johnny (Keanu Reeves) titkos adatokat továbbít a vállalatok számára a saját agyában. A magánélet nem létezik, így az információk titokban tartása rendkívül fontos, és Johnny lényegében önként jelentkezik emberi adattárolónak, persze pénzért cserébe. 

Az adatvédelem óriási probléma napjainkban, legtöbbünk védelme a minimális és a nem létező között ingadozik –  nem nehéz hát elképzelni egy olyan jövőt, ahol az emberek az egészségüket veszélyeztetik, hogy fizetségért cserébe titkos információkat rejtsenek el magukban. Valószínűleg ez már most is megtörténik, bár kevésbé fizikai, sci-fi testhorror módjára. A Johnny Mnemonic világát az teszi jobbá a miénkénél, hogy

van benne egy delfin, aki tud beszélni, és LSD-t szed.

Néha értékelni kell az apró dolgokat. 

V mint vérbosszú

A Wachowski testvérek Alan Moore és David Lloyd korszakalkotó képregényét egy zseniális műből, amely a totalitárius kormányokról és az azokat megdöntő emberekről szól, egy még zseniálisabb művé változtatták, ami az emberi szellem sokszínűségéről és kitartásáról szól. A Guy Fawkes-maszkot, amelyet a címszereplő "V" (Hugo Weaving) visel, az Anonymous hackercsoport sajátította ki, aminek tulajdonképpen van értelme, hiszen az arctalan lázadást jelképezi.

A V mint vérbosszú igazi hősei azok a hétköznapi emberek, akik kiállnak az igazságtalanság ellen, miközben élik az életüket.

A film során látjuk, hogyan bánik a totalitárius rendszer mindazokkal, akik nem férnek bele a torz eszmerendszerükbe: az LMBTQ+ emberekkel, a nem keresztény vallásúakkal és a bevándorlókkal. 

A V mint vérbosszú erőteljesen emlékeztet arra, hogy a "terrorista" és a "szabadságharcos" ugyanannak az érmének két oldala, amelyet szinte kizárólag a nézőpont határoz meg. Moore története a fehér nacionalizmus nyugtalanító erősödéséről szólt az Egyesült Királyságban az 1980-as években, Wachowskiék története pedig a Bush-korszak politikai stratégiáinak veszélyeiről szólt, amelyek visszavonták az alapvető szabadságjogokat, de még ma is hátborzongatóan aktuális, sőt, egyre aktuálisabb. Pedig:

Az embereknek nem kellene félniük a kormányuktól. A kormányoknak kell félniük az emberektől.

(Forrás: Slashfilm)