Én már lassan kezdtem lemondani a francia filmekről, különösen a francia vígjátékokról. Mert ami eljut hozzánk, az az egykor új, büszke és csodálatra méltó francia filmgyártás szemete, jobb esetben is érdektelen, gyenge, középszerű darabok idegesítő, ismeretlen komikusok magánszámai. És a hazai forgalmazók valamiért szeretnek az ilyenekből bevásárolni, biztos akciósak, háromhoz jár még három ingyen, és uborkaszezonban el lehet őket sütni, mert az emberek szeretnek nevetni – vagy legalábbis szeretnének. Ennek fényében erősen bizalmatlan voltam Alain Chabat tavalyról megmaradt karácsonyi komédiájával, A karácsony mentőakcióval szemben. És kellemesen csalódtam.

Ráadásul az utolsó karácsonyi vígjáték, amin tényleg nevetni tudtam, az a Tapló Télapó volt még 2003-ban, pedig nem vagyok a nevetés ellensége, szóval szkeptikusan ültem be a Chabat filmjére, amelynek egyszerre volt főszereplője, rendezője és forgatókönyvírója, illetve gondolom, producere is, de azt már nem csekkoltam le. És Chabat, aki legutóbb a Marsupilami nyomában című élőszereplős rajzfilmfeldolgozást tette le rendezőként az asztalra, nem a legnagyobb név a szakmában, de most belenyúlt valamibe, amiből nagyon jól jött ki. Nem is önmagában a karácsonyi sztoriba, mert azzal teli a padlás, nincs is benne semmi újszerű, hanem a film hangnemébe, ami egyszerre vidám, fanyar és nagyon kedves, de anélkül, hogy egy morzsányi negédesség került volna bele. Pedig az egész nem indul jól!

Valahol az északi Sarkkörön a Télapó – ez maga Chabat – ellenőrözni indul a gyártási folyamatot, és bár a manói iszonyat lassan dolgoznak, mert azt az elvet vallják, hogy játékot csak úgy lehet készíteni, hogy közben magunk is játszunk, a dolgok jól mennek, mint mindig. Aztán az egyik nyomi manó szipákolni kezd és összeesik, kiütötte a manóinfluenza, és bár összesen 92 ezren vannak, tök ugyanúgy néznek ki, hisz mindössze két prototípusuk van, a fiú és a lány verzió. És rendezőnk itt nyilván a genetikai sokszínűség mellett áll ki, mert ezzel egy csapásra az összes manó kidől, leáll a gyártósor, a Télapót örökké csesztető felesége (Audrey Tautou fehér hajjal) pedig lezavarja az emberek közé, hogy szerezzen már 92 ezer adag C-vitamint. Lesz persze bonyodalom, amikor egy villámcsapás a Mikit Párizsban kényszerleszállásra kényszeríti, de akad egy kedves család, akik segítenek neki. Vagy legalábbis megpróbálnak.

Merthogy a Télapó csak úgy járt köztünk, hogy mindenki aludt, fogalma sincs arról, hogy a dolgok pénzbe kerülnek, mindenkivel jóhiszemű, és ami azt illeti, nem igazán bírja a gyerekeket, mert nem érti őket. Minek hisztiznek, miért akarnak olyan sok mindent, miért nem hallgatnak a szüleikre és egyáltalán, miért olyanok, amilyenek? Ezeket a dolgokat mi sem értjük igazán, de kész ténynek vesszük őket. És ebből persze lehetett volna valami harsány, rengeteg félreértésre alapuló seggrepacsis vígjátékot kihozni, de A karácsony mentőakció a számos túlzásra adó lehetőséghez képest meglepően visszafogott marad, és érdekes módon ez a legfőbb erénye. Merthogy az emberek itt úgy viselkednek, mint az emberek, és nem úgy, mintha a Szeszélyes évszakok különkiadásából léptek volna ki, még akkor is, ha a házuk tetején egy rénszarvas szán parkol, a náluk vendégeskedő Télapó pedig nem az ajtót használja, hanem a falakon át közlekedik.

Le is b***k érte, ő pedig rohadt türelmetlen, hogy mikor lesz meg a 92 ezer adag vitamin, és bele sem gondol, mekkora áldozat ez egy hétköznapi párnak. Ahol anyu és apu mindig örül, ha megszabadulhat egy kis időre, és szívesen másznának egymásra, csak nincs mikor, és nem feltétlenül szeretik egymás családját, mert senki sem tökéletes. Ahogy ez a film sem tökéletes, mert annyira beleszeret saját karaktereibe és azok élethelyzetébe, hogy a történetről néha megfeledkezik – igaz, ezt többnyire jól is teszi, mert a sztori önmagában nem is túl izmos. És ezek a karakterek tényleg jók, többek között azért, mert remek színészek alakítják őket, akiket többnyire egyáltalán nem vígjátékokból ismerünk.

Az apát játszó Pio Marmai (Hátralévő életed első napja) generációjának egyik legjobb drámai színésze, az anyuka pedig az a Golshifteh Farahani, aki ma már világsztárnak számít, és olyan rendezőkkel dolgozik, mint Jim Jarmusch a Patersonban. És szegény Farahani nyilván sosem mehet haza szülőhazájába, Iránba, mert nem elég, hogy egy magazinban meztelen fotói jelentek meg, hanem egy KARÁCSONYI filmben is főszerepet vállalt! És persze Chabat is remek a maga fanyarságával türelmetlenségével és naivságával, a film pedig, bár főleg a felnőtteknek szól, a gyerekeknek is elég szórakoztató! És az is kiderül, hogy az igazi Télapó zöld köntöst hord, a pirosat csak a Coca Cola erőlteti!

Értékelés: 7/10