1. Haláli hullák hajnala (2004)

Nem ez az utolsó film listánkon, aminek elképesztően kínos magyar címet adtak, de ezen muszáj lesz túllendülni. Érdemes is, mert a Haláli hullák hajnala az elmúlt alig húsz év során megkerülhetetlen klasszikussá vált a zombifilmek, és az egyedi hangvételű szerzői filmek rajongóinak körében is. Edgar Wright itt villantotta meg először remek vizuális humorát és lendületét rendezőként, Simon Pegg és Nick Frost pedig bebizonyították, hogy legyőzhetetlen komikus duót alkotnak.

A trió később még két remek vígjátékkal bővítette trilógiává közös agymenését. A Vaskabátok és Világvége szintén remek fekete komédiák: listánkra csak azért 2004-es munkájukat válogattuk be, mert a brit kocsmahumort élőhalottas ijesztegetéssel vegyítő alkotás a Cornetto-életérzés megkerülhetetlen, kötelezően megtekintendő alapköve.

2. Égető bizonyíték (2008)

Nagyjából a Coen-testvérek filmográfiájának fele szerepelhetne ezen a listán – de úgy döntöttünk, hogy az egyik legsötétebb, legalulértékeltebb filmjüket ajánljuk olvasóink figyelmébe. Az Égető bizonyíték már csupán Brad Pitt, Frances McDormand, George Clooney és John Malkovich teljesen hibbant alakításai miatt is megérne egy misét.

A közösségi média korában pedig hangsúlyosan érdemes megszívlelni a remek kémes balfaszkomédia tanulságát. Az Égető bizonyíték azt mutatja be, ahogy saját szerepüket és helyzetüket túlságosan felnagyító, ki nem érdemelt önbizalommal saját mellüket verő okostojások fürdenek be nagyon csúnyán kisstílű szervezkedéseikkel. Lehet hangosan óbégatni, hogy jöjjön ki a hóra a gonoszul mesterkedő CIA-ügynök, de ha nem vigyázunk, egy ruhásszekrényben loccsantják ki az agyunkat balesetből. Talán még meg is érdemeljük.

3. In Bruges (2008)

Az In Bruges a kettes számú film a listánkon, amely olyan magyar címet kapott, hogy uramatyám. A méltóságom megőrzése érdekében le sem írom. Viszont mint minden évben, hamarosan idén is újranézem Martin McDonagh 2008-as klasszikusát, amelyet az ír író-rendező olyan hasonlóan erős alkotásokkal követett, mint a Három óriásplakát Ebbing határában, vagy A sziget szellemei. 

A Belgiumban játszódó bérgyilkosos komédiát nemcsak Colin Farrell és Brendan Gleeson párosa, a játékidő alatt 126-szor elhangzó “fuck” szócska, valamint Ralph Fiennes meglepetésalakítása teszik feledhetetlenné. Az In Bruges a vad bunkózások és ellenségeskedések során is komolyan veszi főszereplői fájdalmát, bűntudatát és lelki gondjait. Ezért szorul össze annyira a szívünk még a legviccesebb jelenetek közben is, és ezzel érdemel ki a film olyan gyönyörű, pátoszos képsorokat is, mint amikor hullani kezdenek a pénzérmék a ködös égből Bruges városára. Szóval értékeljük azokat a kib*szott hattyúkat is.

4. Gyilkos Joe (2011)

Urunk 2011-es évében valószínűleg nem sokan voltak felkészülve arra, hogy Matthew McConaughey és William Friedkin, Az ördögűző rendezője egy olyan kíméletlen, gonosz, hajmeresztő filmet tegyenek le az asztalra, mint a Gyilkos Joe. Az amerikai mélydélen bonyolódó zsarolós, kisstílű bűnügyi történetnek a McConaughey által alakított címszereplőjén kívül összes karaktere fájdalmasan hülye, sőt Dottie-n (Juno Temple) kívül még gonosz is.

Azonban a Gyilkos Joe kíméletlen másfél órája még azt is eléri, hogy megsajnáljuk ezeket a szánalmasan ügyeskedő balfékeket is, mivel olyan abszurd tortúrának teszi ki őket, amelyet még a legrosszabb ellenségünknek sem kívánnánk. Az i-re a pontot McConaughey és Gina Gershon hírhedt közös jelenete teszi fel, amely még ráadásul arról is gondoskodik, hogy soha többé ne tudjunk gyomorgörcs nélkül rendelni a KFC-ből. Ó, és arról is, hogy elfeledjük, hogy McConaughey valaha is játszott bármilyen romkomban.

5. Az újságos fiú (2012)

A 2010-es évek elején még egy, Matthew McConaughey szereplésével készült, amerikai délen játszódó, idegbeteg szexjelenetekkel sokkoló fekete vígjátékot is soknak érezhettünk, így sokan se lenyelni, se kiköpni nem tudtuk a Gyilkos Joe után mindössze egy évvel érkező Az újságos fiút. Lee Daniels ördögi krimi-komédiája egy fokkal barátibb a korábbi alkotásnál, mivel itt azért érezni, hogy az író-rendező némi empátiát is mutat a szintén nem agysebésznek készülői karakterei irányában.

Ebben persze sokat segít Nicole Kidman ihletett, magnetikus játéka, Zac Efron kisfiús bája, valamint McConaughey karakterének csendesen, diszkréten bemutatott életfájdalma is. Hozzájuk csatlakozik még A Legrosszabb Ember, Akit Ismersz szerepében John Cusack, és a frusztrációtól majd’ szétpattanó David Oyelowo is. A film dobogó szívét pedig Macy Gray biztosítja a bejárónő szerepében, aki tényleg annyira túl sok mindent lát és hall, hogy legszívesebben szentté avatnánk, amiért képes megőrizni hidegvérét a játékidő alatt. 

6. Sztálin halála (2017)

Armando Ianucci először a brit, majd az amerikai tévénézőket nevettette és borzongatta fájdalmasan pontos politikai komédiasorozataival, majd 2017-ben már az egész világ számára érthetően magyarázta el a mozikban, mi is a baj azzal a kisstílű rohadéksággal, amely a világ sorsát alakítja. A Sztálin halálában nagyrészt brit akcentussal, mai stílusban ordibáló szovjet karakterek testesítik meg a sz*rtúró politikus archetípusának bicskanyitogató időtlenségét.

Az anakronisztikus film ugyan sűrítve, de meglepően történelemhűen mutatja be a Sztálin halála utáni hatalmi harcokat Moszkvában, ahol elvileg a nagybetűs Népet képviselő buta, tehetségtelen akarnokok civakodnak a hatalomért. Annyira kisstílű, alpári és nyomorult az egész, hogy ebben a közegben még képesek vagyunk egy Nyikita Hruscsovnek (Steve Buscemi) is szurkolni. No nem azért, mert a valós személyt annyira nagyra tartanánk, hanem mert benne véljük felfedezni nyomokban az intelligenciát, és csak rajta látjuk néha, hogy amúgy egy emberi lény volt, mielőtt politikusnak állt.

7. Bocs, hogy zavarom (2018)

Külön listát lehetne írni az amerikai intézményes rasszizmus kortárs állapotát pellengérre állító, arcpirítóan merész vígjátékokból. Ide a hasonló témákat is érintő Az újságos fiú mellett viszont csak Boots Riley agymenését, a Bocs, hogy zavaromot válogattuk be, mivel a polgárpukkasztó, szürreális vígjáték még ebből a niche műfajból is kiemelkedik. 

A nehezen besorolható film már az első jelenetekben egy elrugaszkodott, erősen képlékeny verzióját mutatja be a valóságnak, ahol a telefonos salesmanként dolgozó fekete főszereplő (a mindig visszafogottan zseniális LaKeith Stanfield) rájön, hogy ha “fehér hangját” (a meglepő szinkronszerepben David Cross) használja, sokkal könnyebben rá tud sózni bármit a potenciális vásárlóira. Mit lehet kihozni egy ilyen alapvetésből? Bármi is jut eszünkbe, nem lesz igazunk: a Bocs, hogy zavarlak szépen, alattomosan vált át egy kapitalizmuskritikus horrorba úgy, hogy nem feledkezik meg komikus, emberi magjáról sem. Ha a stáblista alatt túlságosan eluralkodna rajtunk a “Mégis mi a fenét láttam?” érzés, a biztonság kedvéért nézzük újra a filmet – megéri.