A nindzsa színre lép (1981)

Menahem Golan műve több szempontból úttörő, egyben unortodox is volt: a műfaj egyik legősibb alapvetéseinek egyikében szembesülhetünk először a Thomas Magnum-bajszos nindzsa karakterével. És mintha ez nem lenne elég, Franco Nero - talán a műfaj történetében elsőként - fehér munkaruhában rohangál a csalitosban, ügyet sem vetve rá, hogy hasonló hacukában legfeljebb egy hóbagoly fészkében tudna észrevétlenül elvegyülni - feltéve, hogy a feldühödött madármama nem ebrudalja ki onnan.

A távolba révedés olasz világbajnoka alakítja Cole-t, aki a nindzsaközösség egyetlen európai tagja.

Már csak ez is elegendő indoknak bizonyul rá, hogy kivívja a gonosz fekete nindzsa, Hasegawa haragját. Egy napon Cole táviratot kap Fülöp-szigeteken élő haverjától, melyben megírja: a helyi maffia ki akarja tessékelni birtokáról, és kizárólag egy csuklyás kezeslábasban rohangáló tökkelütött jelenthet számukra elegendő visszatartó erőt. Cole-nak hamarosan szembesülnie kell vele, hogy a bűnszervezet nindzsákat is alkalmaz, bár azt nem sikerül kiderítenie, hogy bejelentett dolgozók, vagy megalázott kényszervállalkozók-e. A nindzsa színre lép legikonikusabb momentuma nem más, mint a Lagzi Lajcsira izzadt Francótól szakállas filozófiamestere kikérdezi a kilenc nindzsucu elemet, ő pedig munkásmozgalmi vörös nindzsák társaságában elbábozza a Piroska és a farkast. És persze erről se feledkezzünk meg:

Nindzsakommandó (1982)

A bravúrfordítás áldozatául esett Ninja In The Dragon’s Den is egyedülálló volt a maga műfajában. Tudniillik ritka dolog, hogy egy hasonszőrű harcművészeti akcióbohózat legemlékezetesebb pillanata maga a főcím. A nyitó képsorokban strandfetisiszta homoki nindzsák bizonytalan célzatú hadműveletének lehetünk szemtanúi: miután kiássák magukat, megdöntik az indokolatlan szaltóugrások világrekordját. Majd miután a macskakarmos famászás közepette váratlanul beesteledik, szinkronizált hasizmom-gyakorlatokkal bírják jobb belátásra a nap-éj egyenlőséget.

Ennek következtében immár fényes nappal áshatják el magukat a szikes talajban,

ahogy azt Bálint gazdától látták az Ablakban. Kötelességünk továbbá szót ejtenünk a főcímzenéről, melyben a monumentális filmzene vegyül az Arató, B. Tóth-kompatibilis lakossági diszkózenével. És miért halogattuk eddig a sztori taglalását? Mert kb. annyi szerepe van, mint az Üdvözlet a bőrnadrágból-filmek esetében: a két jóvágású főhős - egy japán illetve egy kínai állampolgár - egészen addig a percig rühellik egymást, amíg ki nem derül, hogy közös mesterüket kifilézte egy rejtélyes nindzsa. Innentől fogva pedig csak a bosszú élteti őket, és persze az orrsövényferdüléses narrátor végletekig fásult bödönhangja.

A nindzsa bosszúja (1983)

Sho Kosugi A nindzsa színre lép után saját bőrén tapasztalta meg a Nemcsák Károly-effektust, tehát azt a jelenséget, amikor egy neves színművészt élete végéig egyetlen szerepével azonosít a nagyközönség. Kosugi azonban egyszer sem intézett a kamerába apokaliptikus monológokat a löncshúskonzerv drágulásáról, hanem főszereplőként tért vissza a 80-as évekbeli trashcsászár, Sam Firstenberg filmjében: Cho Osaki japán lakos és főállású nindzsa házába gonosz kollégák törnek be azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megfosszák őt a családi pótléktól.

Ám a megbízhatatlan kreténkommandó félmunkát végez,

ugyanis Osaki fia és hőn szeretett anyósa is életben marad, a csonkacsalád pedig az Államokban kezd új életet. A múlt azonban hamarosan kísérteni kezdi, ugyanis egy nyomozóhaverja felhívja figyelmét, hogy egy nindzsa garázdálkodik a városban, akit senki nem világosított fel a lőfegyverek létezéséről. Így aztán karddal, shurikennel, fúvócsővel és hasonló muzeális eszközökkel tizedeli a konkurens drogkartell embereit. És hiába is vezényelnék ki rá a hadsereget, egy nindzsát ugyanis csak egy másik nindzsa tud elpusztítani. Cho tehát elbattyog a patyolatba a fekete bohócruháért.

Amerikai nindzsa (1984)

Ezúttal olyan kultúrtörténeti alkonyzónába teleportálunk, ahol Michael Dudikoff még valóban tényezőnek számított. Bár harcművészeti múltja Paudits Béláéhoz volt hasonló, a producerek kiváló érzékkel ismerték fel: a nindzsaancúg ideális viselet számára. Leginkább azért, mert arcával képtelen bárminemű érzelmet közvetíteni, így akár egy csicsás karneváli cicamaszkot is hordhatna forgatás közben. Joe Armstrong, az amerikai hadsereg közlegénye valahol Soroksár és Indokína határán teljesít szolgálatot,

a Bozótnindzsa Baráti Kör támad rájuk, meglepetésükben pedig az egyenruhás gyépések feledkeznek meg a fegyverhasználatról.

Armstrong azonban végez a bebugyolált kópékkal, ugyanakkor kivételes reflexekkel bíró parasztgazdaként ásónyéllel hárítja el a feléje lőtt nyílvesszőket. (Ennél a jelenetnél pedig érvényesül az Amerikai nindzsa-franchise egyik legszembetűnőbb végjegye, történetesen, hogy a nindzsák képtelenek vérezni.) Hamarosan kiderül, hogy a dzsungelben egy OKJ-s nindzsaképző üzemel, ahol fekete, piros, sárga, drapp, topázkék, padlizsánlila és mályvaszínű nindzsák is fellelhetőek a hallgatók között, de a varrónők már dolgoznak az Elvis- és tehénmintás egyenruhákon is. Közben fény derül Joe múltjára is: flashbackjeiből kiderül, hogy nindzsamestere nem volt más, mint a Kincs, ami nincs Kamasukája.

Nindzsa terminátor (1988)

Godfrey Hót joggal emlegetik a nindzsafilmek Ed Woodjaként. Életművében a Nindzsa terminátor olyan, mint egy lelakkozott antik csillár a józsefvárosi lomtalanításon: szürreális szemét, valahol mégis illusztris darab. Főszereplője Richard Harrison, aki úgy érezte,

Franco Nero után szent kötelessége a Bajszos Nindzsák Szakszervezetének élére állni.

Küldetése pedig nem más, mint az arany-nindzsaszobor védelme. Jóllehet, a szent ereklyéért annak dacára sem adtak volna 1000 forintot a Vámház körút 9-ben, hogy mágikus erővel bír: birtokosa sérthetetlenné válik, akár kambodzsai aknamezőkön is végighaladhat rúgós ugróbottal. Márpedig ettől megannyi bebugyolát félnótás félszemet kap. Persze Richard masszívan védelmezi a szentséges giccscunamit, és a sok idióta kollégával ellentétben van annyi esze, hogy fehér vagy piros helyett terepszínű nindzsaancúgot kap magára. Ezt ugyanis elég 30 fokon mosni, és áztatás sem szükségeltetik hozzá. Talán nem spoilerezünk nagyot, ha eláruljuk, küldetése sikerrel jár, a direktor úr pedig a tőle megszokott rideg profizmussal zárja le a művet:

Kép forrása: Cannon Group