A szállóige szerint minden író ugyanazt a regényt írja egész életében, ami sok rendezőre is igaz. Van, akinél látványosabb, hogy melyik téma a rögeszméje, és van, aki jobban elrejti az összefüggéseket, de mindkét esetben izgalmas utánajárni ezeknek a motívumoknak.

10. Steven Spielberg és a család

Spielbergnek nem volt jó viszonya az apjával, amit nemcsak az életrajzából tudhatunk, de a filmjeiből is kikövetkeztethető, mert a család – de főleg az apa-fiú kapcsolat – fontos szerepet játszik szinte mindben.

Elég csak Indiana Jonesra és az apjára (Sean Connery) gondolni vagy a Harmadik típusú találkozások önző apafigurájára, illetve a családját elhanyagoló Peter Banningre (Robin Williams) a Hookban, de ide kapcsolható a saját családra vágyó android az A.I. - Mesterséges értelemben, John Anderton (Tom Cruise) eltűnt fia a Különvéleményben és az E.T. – A földönkívüli, illetve a Világok harca egymástól elszakított családjai is.

Mindezt egy interjújában Spielberg is elismerte, hozzátéve, hogy a téma még az olyan filmjeiben is megjelenik, mint a Bíborszín, a Kapj el, ha tudsz! vagy A nap birodalma.

9. Martin Scorsese és a katolikus bűntudat

Elsőre valószínűleg mindenkinek az erőszak és a bűnözés ugrik be Scorsese munkásságáról, de az igazi rögeszméje valójában a katolikus bűntudat.

A katolikus családban felnőtt rendező a motívumot olyan filmjeibe szőtte bele, mint a Ki kopog az ajtómon?, Aljas utcák, Dühöngő bika, Holtak útja, A tégla, Viharsziget és Az ír. Ezekben a történetekben a szereplők megpróbálják valahogy összeegyeztetni a (sokszor erőszakos) tetteiket a hitükkel, míg a Krisztus utolsó megkísértése és a Némaság eleve a vallásról szól.

Erről Scorsese is beszélt egy interjúban, mondván, hogy

A katolikus hitem legfontosabb hozadéka a bűntudat.”

8. Quentin Tarantino és a (női) láb

A Tarantinóról is eszünkbe juthatna sok minden, jó pár védjegye van, de ezek közül a legfurább egyértelműen a lábfétise. Talán nincs is olyan filmje, amelyben ne lennének láthatóak meztelen (női) lábak premier plánban. Gondoljunk csak legutóbbi rendezésére, a Volt egyszer… egy Hollywoodra, ahol Margaret Qualley, Margot Robbie és Dakota Fanning lábát is megcsodálhatjuk, de a Kill Billben például dramaturgiai funkciója is volt a lábvillantásnak, a Ponyvaregényben pedig Travolta és Sam Jackson hosszasan értekeznek a lábmasszírozás mélyebb jelentéseiről.

A Screen Actors Guild 2020-as díjátadóján még Brad Pitt is élcelődött Tarantino monomániáján. "Szeretnék köszönetet mondani társszereplőimnek: Leonardo DiCaprio, Margot Robbie, Margot Robbie lába, Margaret Qualley lába, Dakota Fanning lába.”

Maga a rendező viszont egyáltalán nem tartja magát lábfetisisztának.

7. Wes Anderson és a szimmetria

Anderson stílusa annyira felismerhető, hogy a filmjeit parodizáló videókból külön YouTube-kategóriát lehetne létrehozni. Az összes védjegye közül azonban messze kiemelkedik a vizuális szimmetria iránti vonzalma. Mindegy, melyik filmjéről van szó, a snittek többségét úgy komponálja meg, hogy a lényeges elemek a kép közepébe kerüljenek.

Mivel a szimmetriát általában a szépséghez kötjük, érthető, hogy Anderson ragaszkodik hozzá. Ez a vizualitás egy drámai filmben kevésbé működne – az általánosan elfogadott komponálási elv inkább az aranymetszés –, de Anderson szürreális világához tökéletesen passzol.

6. J.J. Abrams és a „Mystery Box”

A legtöbb hollywoodi filmes szereti ravaszul megtervezett rejtélyeket, de annyira senki, mint J. J. Abrams, aki a teljes karrierjét az úgy nevezett „mystery box” koncepcióra húzta fel. Sőt még egy TED talkot is adott róla, amiben elmagyarázta ezt a történetmesélési módszert. A lényeg: be kell dobni már a sztori elején egy agyeldobós rejtélyt, de ahelyett, hogy a szereplők minden lépéssel közelebb jutnának a megoldásához, újabb rejtélyrétegeket kell a rejtélyekre pakolni.

Abrams a karrierje kezdetén ezt a taktikát alkalmazta a Lostban, nézők millióit kergetve az őrületbe, majd a moziba is sikeresen adaptálta a módszert olyan filmek író-rendezőiként, mint a Super 8, Star Trek - Sötétségben, Star Wars: Az ébredő Erő és a  Star Wars: Skywalker kora vagy mint a Cloverfield producere. A „mystery box” hátránya ugyanakkor, hogy sokkal izgalmasabb, amíg nincs felfedve a rejtély, márpedig legkésőbb a fináléban elő kell állni a válaszokkal, amik a felfokozott elvárások miatt általában csalódást okoznak.

5. Jordan Peele és az identitás

A komikusból lett horrorrendezőnek eddig még csak két filmjét láthattuk (a harmadik idén nyáron érkezik), de már ennyiből is látható, hogy megszállottan foglalkoztatja az identitás kérdése, képletesen és a szó legszorosabb értelmében is. A Tűnj el!, amely megkapta a legjobb forgatókönyvnek járó Oscart és a Mi is arról szól, hogy emberek egy csoportjának elveszik vagy „lemásolják” az identitását, és mindezt olyan kontextusban, hogy közben a társadalmi osztályok és a rasszok konfliktusát is kommentálja a film.

4. A Coen testvérek és a lezárás hiánya

Azon lehet vitatkozni, hogy pontosan mi is a Coenék legfontosabb védjegye, de azt biztos, hogy náluk jobban kevesen szeretik az „antiklimatikus” befejezéseket, vagyis amikor a fináléban nem kapunk igazi lezárást, nincs happy end, a sztori és a karakterek sorsa csak úgy lóg a levegőben.

A leghíresebb ezek közül nyilván az Oscar-díjas Nem vénnek való vidék zárlata, de hasonló finálét kapott A halál keresztútján, a Barton Fink, a Fargo, A nagy Lebowski, az Ó, testvér, merre visz az utad?, az Égető bizonyíték, Egy komoly ember és a Llewyn Davis világa is.

Coenék nem hajlandóak konkrét kulcsot adni a filmjeik értelmezéséhez, aminek az egyik legjobb példája az Egy komoly ember, amely ugyan eleve az élet értelmét boncolgatja, a finálé mégis nyitva hagy minden kérdést.

3. Brian De Palma és a kukkolás

Nem túlzás azt állítani, hogy De Palmának a voyeurizmus a rögeszméje, kezdve debütáló rendezésétől, az Üdvözletektől az olyan filmekig, mint a Nővérek, Gyilkossághoz öltözve, Halál a hídon, és az Alibi test, amelyekben a szereplők vagy megfigyelnek valakit vagy ők a megfigyelés alanyai.

A rendezőt még a klasszikus blockbustereiben is ez izgatja, aligha véletlen például, hogy a nevéhez fűződő Mission: Impossible teljes egészében a megfigyelés és az elrejtőzés témáit variálja.

De Palma fixációja valójában a gyerekkorában gyökerezik, amikor ugyanis meghallotta, hogy anyja hűtlenséggel vádolja az apját, elkezdte követni a férfit egy felvevővel, abban bízva, hogy lebuktathatja.

2. Christopher Nolan és az idő

Nolan legelső filmjétől kezdve az idő megszállottja, nemcsak technikai értelemben, de a dramaturgiát illetően is. Már debütáló rendezésében (A csapda) négy különböző idősíkot követhetünk, a Mementóban „csak” kettőt, de az egyik visszafelé halad, az Eredetben és a Csillagok közöttben a különböző idősíkokban máshogy telik az idő, a Tenet pedig bevezeti az „idővisszafordítás” fogalmát.

1. Lars von Trier és a női szenvedés

A hírhedt dán rendezőt vádolták már szexizmussal és nőgyűlölettel is, amivel lehetne vitatkozni, de az tény, hogy egyik kedvenc témája a női szenvedés érzékletes bemutatása.

Hosszasan lehetne a példákat sorolni a Hullámtörés és a Dogville csoportos nemi erőszakától a Táncos a sötétben kivégzésén át az Antikrisztus hírhedt ollós jelenetéig, és akkor legutóbbi filmjét, amelyben egy sorozatgyilkos a főszereplő (A ház, amelyet Jack épített) még nem is említettük.

via:  WhatCulture