1. Szent Johanna - Jeanne D'Arc (1928)

Ha 1928-ban még bárki úgy gondolta volna, hogy a filmszínészkedés egy cirkuszi, lenézendő műfaj a színházi színészkedéshez képest, Renée Jeanne Falconetti egyetlen nagyobb filmes szereplése után egészen biztosan meggondolta magát. A Jeanne D’Arc szenvedéseiről szóló mű a lehető legkegyetlenebb, legkeményebb realisztikus alkotás lett, amelyet az 1928-as közönség láthatott. Carl Theodor Dreyer rendező a szent elleni per szövegének leirata alapján írta meg a filmet, nem engedte színészeinek, hogy sminket viseljenek, és forradalmasította a közeli snittek használatát. Mel Gibson A passiója azért nem került fel erre a listára, mert a Szent Johanna mellett egész egyszerűen felesleges lett volna.

2. Persona (1966)

A Persona nemcsak a “nők az őrület határán” műfaj meghatározó darabja, amelynek hatása még a későbbi femcelmozikon is érezhető, hanem a Bergman-életmű egyik legfontosabb alkotása is. A nem túl hosszú film annyi érzelmi és intellektuális komplexitást pakol mindössze 80 percbe, és annyira álomszerűen meséli el az egyre bonyolódó, valamiről biztosan szóló sztorit, hogy David Lynch Mulhollad Drive-ja lájtos közönségfilmnek tűnik mellette. Aztán ott van Liv Ullmann és Bibi Andersson zseniális játéka, akik még komolyabban próbára teszik a nézőt.

3. 2001 - Űrodüsszeia (1968)

A hírhedten aprólékos Stanley Kubrick még úton a film cannes-i bemutatójára, a hajó fedélzetén is dolgozott a 2001 - Űrodüsszeia utómunkálatain: elsőre úgy tűnt, feleslegesen. A premier közönsége erős “mégis mit láttunk?”-hangulatban állt fel a vetítés végén, Rock Hudson például hangosan szidta az alkotást. Azonban az idő azt igazolta, hogy nem Kubrick volt a hülye, hanem mindenki más. A 2001 az egyik legnagyobb hatású, legenigmatikusabb sci-finek számít, amit a helyét a mai napig megálló látvány, és a film második felébe beszúrt thrillercselekmény sem tesz könnyebben befogadhatóvá. Röviden: az űrben senki nem hallja az LSD-tripedet.

4. Salo, avagy Sodoma 120 napja (1975)

Ez az a film, amiben kakát esznek.

5. Sztalker (1979)

Hát persze, hogy itt lesz Tarkovszkij ezen a listán. Az orosz rendező legalább annyira költő, mint filmes, ez pedig illusztris karrierjének szinte összes alakítását nehezebben befogadhatóvá teszi. Azonban ha megküzdünk egy Tarkovszkij-filmért, akkor óriási élménnyel gazdagodunk. Talán egyik alkotására sem igaz ez annyira, mint a Sztalkerre, amely elsőként égette bele popkultúránkba a Zóna koncepcióját, amelyet aztán átvett a S.T.A.L.K.E.R videójáték, az Expedíció, és ugyebár a való élet: 1979-ben még valószínűleg "álmodni sem mertek" a szovjetek egy Csernobilhoz hasonló katasztrófáról.

Emellett azért is a Sztalkert érdemes kiemelni a Tarkovszkij-életműből, mert ez lett az a film, amelybe a rendező valószínűleg belehalt. A forgatási helyszínek környékén elég nagy volt a radioaktív, vagy egyéb módon toxikus szennyezés, így a stáb több tagja – köztük a rendező – is a rák különösen ritka fajtáitól szenvedett későbbi éveiben. A mérgezést súlyosbíthatta az, hogy a Sztalkert kétszer kellett leforgatni: az elsőként felvett verzió filmjét rosszul hívták elő, így használhatatlan volt.

6. Megszállottság (1981)

Papíron akár mainstream horrornak is tűnhet a Megszállottság, amely egy Nyugat-Berlinben élő kém (Sam Neill) történetét meséli el, akinek feleségét (Isabelle Adjani) kísérteties, földöntúli jelenlét keríti hatalmába. A lírikus, gatyafelkötést igénylő dialógusokban is remekelő Andrzej Żuławski alkotása azonban egyáltalán nem egyértelmű, vagy könnyen befogadható. Nagy segítségére van Adjani, akinek ikonikus játéka egyszerre vonzza be és riasztja meg a nézőt. Nem csoda, hogy a 2024-es Nosferatutól elkezdve a Massive Attack klipjéig számtalan alakítást inspirált a megszállott nő szerepe – igen, főleg az a jelenet.

7. Jöjj és lásd (1985)

A legendásan kegyetlen szovjet háborús film annyira realisztikus, hogy az már szürreálisba hajlik: mint amikor az embernek folyamatosan megy fel a láza, és szép lassan hallucinálni kezd a rosszulléttől. A Fehéroroszország náci megszállásáról szóló film egy kisgyerek szemével mutatja be a civil lakosság ellen elkövetett borzalmakat, egy másodpercre sem fordítva el a kamerát a szörnyűségekről a nézők kímélése végett. 

A Jöjj és lásdot nemcsak a filmre vett, de a kamera mögötti horror miatt is nehéz végignézni. Igen, egy korszakos mestermű, viszont gyakorlatilag gyerekbántalmazás útján született: a főszerepet játszó Alekszej Krevcsenkót a forgatáson éheztette Elem Klimov rendező, és volt, amikor a stáb tagjai éles lőszerekkel lövöldöztek az irányába a hitelesség kedvéért. Nem is csoda, hogy idősebb korában igyekezett távol tartani magát a filmek világától.

8. A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1985)

Peter Greenaway karakteridegenül dühös klasszikusában van bőven vér és erőszak, de nem elsősorban ezért, hanem Michael Gambon játéka miatt nehéz végignézni a filmet. Nem játszik rosszul, sőt: élete alakítását nyújtja. Viszont sajnos ezt Albert Spica szerepében teszi, aki valószínűleg a legellenszenvesebb karakter, aki valaha képernyőre került. A buta, erőszakos, bunkó, és mindenek előtt hangos gengszter vagy a thatcherizmus metaforája, vagy a kizsákmányolásé úgy általában, de az is lehet, hogy egy laborban fejlesztették ki tudományos igénnyel, hogy a világ legütnivalóbb férge legyen. Azonban ha kibírjuk a kegyetlenkedéseit két órán keresztül, jutalmul a filmtörténet egyik leglehengerlőbb, legepikusabb bosszújelenetét kapjuk.

9. Rejtély (2005)

Gyakorlatilag Michael Haneke bármelyik filmjét feltehetnénk erre a listára, hiszen mindegyik zseniális, és mindegyiket elképesztően nehéz végigülni. A kínzóan aprólékos, közönségétől mindig rengeteget váró osztrák rendező viszont talán soha nem volt olyan formájában, mint amikor a Rejtélyt készítette. A sztori papíron egy krimi, azonban a lezárás több kérdést vet fel, mint amennyire választ ad. Viszont a rendezői kegyetlenség és sötétben tartás segít, hogy belehelyezzük magunkat a szereplők bőrébe, akik szintén nehezen érthető, sorsszerűnek ható istencsapásain mennek keresztül. Az utolsó snittet pedig nagyon figyeljük, mert az egyik sarkában, minden felhajtás nélkül rejtette el Haneke a Rejtély utolsó, nagy csavarát. Hát köszi, csávókám.

10. Saul fia (2015)

A Saul fiát könnyebb végigülni, mint a holokausztról mélyebben, teljes körűbben szóló alapművet, a Soát, azonban a magyar vonatkozás és az önismétlés elkerülése végett inkább Nemes Jeles László filmjét tettük fel erre a listára. Röhrig Géza arca és a szenzációs hangvágás már önmagában is erőssé tenne bármilyen, tragikus eseményről szóló sztorit, a koncentrációs tábor mechanikus kegyetlenségében pedig különösen letaglózó, lélegzetelállító megtapasztalni, ahogy Saul karaktere – és általa a film is – kétségbeesetten, minden erőt bevetve kapar az emberség utolsó megmaradt morzsái után a földi pokolban. A film végén Saul elmosolyodik. Talán ez a legrosszabb benne.