Ez a Bergman, egy elmebeteg, idióta barom.

https://hu.wikipedia.org/wiki/H-nap

Ez a sok kultúrsznob aki 8 pontra értékelte ezt a filmet..

Üdv! Bergman... A Fanny és Alexander, és a Zene a sötétben egészen könnyen emészthetõ volt számomra, tetszett is. A Kígyótojást végigküzdöttem... Ez utóbbi már kevésbé készült a nagyközönség számára, azt hiszem. Annyi jót olvastam a Persona-ról, meg különben is szeretem a "mûvészfilmeket", ezért belevágtam... De ez nem lesz az én filmem. Hamar feladtam, mert a fura hanghatások, meg a fekete-fehér villódzás miatt a migrén fenyegetett:-(
Ettõl függetlenül persze szeresse mindenki, aki tudja!! Csak szerintem, nem az, - nem lehet az - a filmmûvészet célja, hogy fájdalmat okozzon:-(

Senkinek nem ajánlom, akinek a bal agyféltekéje valamennyire mûködik, aki bármennyire sikeresnek vagy egészségesnek érzi magát. A film többnyire csak unalmas, helyenként idegesítõ, de értelme 0.

Bergman fan-hoz van szerencsém? Egyébként más filmet is láttam tõle. :)

:)
Nem mondom, hogy megertetted.

Ninics ezzel semmi gond, bar, hogy tulertekeltnk tartod Bergmant egy filmje alapjan, nem feltetlenul ot minositi negativan kettotok kozul :)

Hu a jo eletbe. Ez ugy vagott orrba, hogy azota is le vagyok zsibbadva.
Ez basszus, ez ...
Nehez szavakban kifejezni.
Az elso fele kicsit lassan indul, igazabol valami ragyogas felere szamitottam a ket no osszezarva a tavoli elhagyatott parton, utana viszont olyat fordult az egesz, hogy ember legyen a talpan, aki nem hagyja ott az all at.
Mindig is szerettem Bergman filmjeit, bar teny, hogy kell egy hangulat hozza.
Viszont hogy ezt megcsinalta '66-ban.. Vastaps
Azt hiszem, megvan honnan jott a Mulholland drive

Kicsit kemény volt ennek a filmnek nekimenni, és én is hiányt éreztem a a végén. Nehéz film volt, annyi szent bár olvasgatva a hozzászólásokat némileg tisztult a kép, azért ez a film nem hozta meg a kedvem Bergman-hoz és megkockáztatom azt a kijelentést, hogy a Lynch-Hitchcock-Tarkovszkij triász mellé beírom 4. embernek mint legtúlértékeltebb rendezõ.


6/10

Hát nem tudom ,- rettenetes módon nehéz ezt megemészteni
csak kavarognak az emberben a gondolatok - érzések - megérzések - elemi erõvel hatot rám -

olyan mint egy Mise ,- csak itt az Isten nem létezik ...



Meg kell még ezt nézni egy esõs egyedül töltött november este - talán másodjára, de könnyen lehet,hogy a 35-évem kevés ehhez a filmhez.

Nemrég néztem meg a filmet, és mivel egyelõre nem ereszt, még biztosan meg fogom nézni. Nagyon szuggesztív, feszült és nehezen (ha egyáltalán) értelmezhetõ, Sven Nykvist munkáját nem lehet eléggé dícsérni.
Amikor errõl a filmrõl beszélünk nem tudom, van-e értelme SPOILER-veszélyre figyelmeztetni, de:
!!!SPOILER!!!
Úgy gondolom, hogy a film elején a két öreg holttest a szülei, a kisfiú pedig az árva Bergman (amikor a szüleimre emlékezem, én is fiatal fiúként látom magam, pedig apukám már csak 10 évvel idõsebb mint én). A felvillanó képek a gyermekkori emlékképei, illetve rá nagy hatást gyakorló élmények - a mozi, elsõ találkozás egy élõlény halálával, szüzesség elvesztése, öncsonkító vallásosság. Egyéniségét, én-azonosságát, világértelmezését döntõen befolyásoló dolgok.
A filmet keretbe foglalja az anyja arcát felidézni, rá emlékezni próbáló kisfiú, ezért most úgy gondolom a film valamiféle anya-értelmezés (értelmezni próbálás) Bergman részérõl. A két nõ is két végpont: az egyik életvidám, spontán, ösztönös, de abortuszra megy (az életösztöne ellen cselekszik); a másik hideg, zárkózott, önközéppontú, de megszüli a gyermekét (holott képtelen elfogadni). Második nekifutásra ezzel a szemlélettel nézem majd a filmet.

OFF: '66-ban Svédországban milyen kormányos közlekedés volt? Alma bal-kormányos autót vezet, de a végén jobb-kormányos buszra száll.
!!!SPOILER VÉGE!!!

Ápolt és ápolója. Vagy fordítva? Esetleg ápoló és ápoló, talán ápoltak? Ahogy halad a történet, úgy lesz egyre kevésbé egyértelmû az alapállás és bizonytalanít el a kezdeti magabiztosságot segítõ világos szituáció. Nehéz teher a lélek terhe, ha kimondják, ha nem. Mint egy zavaros mérleg. 10/9

Huhh, hát... Hirtelen nem is tudom, mit írjak. Egyáltalán nem egyszerû megemészteni ezt a filmet, ez talán Bergman egyik legelvontabb, legnehezebben értelmezhetõ alkotása. Nagyon összetett a mondanivaló. Egyrészt látható a mûvész és a hétköznapi ember, a mûvészet és a hétköznapi élet viszonya (ez egyébként is Bergman egyik kedvenc témája), másrészt a torz, sérült lelkû emberek önkeresése, a kiszolgáltatottság, a magány, az iszonyat, a tébolyig fokozódó lelki zavar. Az élményhez persze kellett a két nagyszerû színésznõ, illetve Nykvist tevékenykedése is. Amit még kiemelnék, az a filmben megnyilvánuló szexualitás, illetve fojtott erotika.
A vége felé én is elgondolkodtam azon, amit utólag itt láttam leírva: azon, hogy lehet-e skizofréniáról beszélni a két nõ kapcsán. Bizonyos elemek erre engednek következtetni (amikor Alma annyira görcsösen állítja, hogy "én nem te vagyok", amikor a két nõ arca egymásba alakul át, amikor Vogler úgy beszél Almával, mintha a felesége lenne, õ pedig hiába tiltakozik, hogy õ nem a felesége, Vogler tovább mondja a magáét). Az eleje és a vége pedig bennem az ellenkezõjét erõsítette meg, vagyis azt, hogy a két nõ két külön személy. Pont ezért is olyan nehéz értelmezni a mondanivalót. Talán az lehet a lényeg, hogy az ember bárkivé "átalakulhat", a gyenge akaratúak kvázi magukra ölthetik az általuk rajongott ember személyiségét, szinte eggyé válva vele. Ez a film az akarat, az érzések és az érzelmek kegyetlen csatája, szeretet, gyûlölet, téboly, minden megvan. Elisabet képtelen emberi életet élni, de ahogyan az szerintem kiderül, Alma sem. A kisfiú szerepeltetése szerintem az anyai szeretet utáni vágyakozást testesíti meg, a steril fehér falak ridegsége csak tovább erõsíti a magány, a kiszolgáltatottság érzését. Sõt úgy gondolom, önéletrajzi elemek is szerepelhetnek a filmben, nem véletlenül láthatunk olyan jeleneteket, amelyekben egy filmkészítés kulisszái mögé leshetünk be néhány pillanatra. Egyszóval nem könnyû film, idõre van szükség a megemésztéséhez - már ha egyáltalán meg lehet emészteni.

Érdemes megnézni...
A fõszereplõ valahogy kívül van a világon,nincsenek igazából érzelmei, nem kötõdi igazából senkihez, csak magához. Csak és kizárólag szerepeket játszik (amúgy is színész) és egy nagyon erõs személyiség, csak valahol nagyon hideg. (Bergman...)
Egy ápolónõ aki vele van, viszont egy sokkal õszintébb persze ezáltal önátadóbb, és egy érzelmes ember, egyszerûbb személyiség.
A film valahol arról szól, hogy a színésznõ elkezdi mozgatni az ápolónõt beletelepszik a személyiségébe, átveszi az irányítást felette. Pont valahol azáltal, hogy meg sem szólal. Ráadásul ezt is valahol érzelmek nélkül szemléli, meg a férjével valóviszonyát is.

Ez egy tipikus mûvészfilm a „Csend”-hez képest, tényleg olyan, mintha egy szikével próbálná szétszedni az érzelmeket. Nem egyértelmû amit mond, homályos, tele van érdekes képekkel, nagyon szürreális, perverz minden értelemben.... A film fotózása is nagyon érdekes. Fekete fehér, de ez egyáltalán nem zavaró, sõt. Annyira jók a képek, hogy olyan érzése van az embernek, mintha tavaly forgatták volna, és direkt fekete fehérben. És tényleg mintha minden filmkockájával mûvészi akarna lenni... Rendkívül kontrasztos, éles képeket használ.

Elolvastam 1-2 külföldi kritikát. Én szerintem erõlködnek a kritikusok... Érdekes, hogy van olyan kritikus, akit a néma színésznõ a pszichológusra emlékeztette, aki hallgat terápia közben :-)) Sõt – úgy tûnik ez a legelterjettebb értelmezése a filmnek kritikus körökben... Vagy ami kicsit jobban tetszett (de ez is erõltetettnek tûnik), hogy tulajdonképpen a két nõ egy ember két személyiségét testesíti meg.
Talán legjobban az a kritika tetszett, ahol azt állítja szerzõ, hogy ez a film tulajdonképpen nem más mint egy horrorfilm.
A film bevezetõ (és záró) képsora (kb 5 perc) erõsíti ezt meg, ami tényleg teljes mértékben egy horrorfilm, és nagyon elcsodálkoztam, - egy darabig azt hittem, hogy valami rossz filmet írhattam ki a DVD-re
Ismét más kritika szerint - Elizabeth a vámpír, aki pszichológiai értelemben elszívja a nõvér személyiségét. A film ezt a félelmet testesíti meg... Azt hiszem ez tényleg nagyon jó meglátás a filmrõl...
Szerintem

Most Úgy érzem, hogy ebben a persona c. filmben (nyilván ez csak az egyik értelmezés) Bergman a saját "betegségét", lelki problémáját talán legmélyebben meg tudta jeleníteni. Itt tulajdonképpen megmutatja - képi formában, "mûvészi módon", hogy igen, õ “skizoid” és igen csak egy maszkot, "persona"t vesz fel, hogy lássa az érzelmeket, tudjon mozogni a világban, de ez mind csak álarc. Szembesül azzal, hogy hivatásában sem tud olyat létrehozni, mint amit õt szeretne, és szülõként is teljes csõd, elidegenedés, a gyereke iránt kevesebb érzelmet érez, mint egy a hírekben látott önmagát elégetõ buddhista szerzetes iránt.
Közben viszont a nõvéren keresztül (aki elvileg egy egyszerûbb józan személyiség lenne), azt szeretné megmutatni, hogy az is mennyire banális, ellentmondásos, és hogy mégis - még hallgatásában is õ az "erõsebb" :-) (Mint Strindbergnél)
Érdekes, hogy nem sokkal a film után (egy adóhivatali felelõsségrevonás kapcsán, igaz, de) tényleg lelkileg összeomlik Bergman, mint a film fõszereplõje, és hosszú idõn keresztül kórházban ápolják "depresszióval."

ütött:)

Na ez egy nagyon tipikus Bergman film!!! Aki szerette a Personát, az nézzen még filmeket Ingmar Bergmantól! :)) Svensk filmer ar jatte trevligt! Jag gillar det film!! :))

Az talán kétséges, hogy a világ legjobb filmje-e (ilyet kijelenteni persze badarság, de azért hajlok rá, mindenképp külön panteont érdemel), arról viszont meg vagyok gyõzõdve, hogy a Persona Bergman mûvészetének csúcsa!

nagyo megrenditett a film.moziban néztem meg kb 2-3 hónapja és teljesen lesokkolt.utána kijöttem a moziból és fél órát mászkáltam a zuhogó esõben.aztán egyszer csak otthon voltam.
a legbrutálisabb filmélmény ami valaha ért.