Ha azt mondom, hogy karácsonyi vásár (év végi kiárusítás) van az Új Budapest Filmstúdió háza táján, semmiképpen sem tévedek, legfeljebb igazságtalan vagyok, nem ezt érdemelnék, hisz az őszön pár különösen figyelemreméltó darabbal bizonyították, hogy félreeső vetítőtermekben is eshetnek néha csodák (Fény hull arcodra vagy egy kellemes kis Triffonova).
Mindemellett tagadhatatlan, hogy utóbbi premierfilmjeik eddig valamiért nem voltak Pesten moziban, noha egyik sem mai darab. A rövidfilmjéért épp idén Cannesban díjazott Mészáros Péter Tifliszre néz (A bolond gránátalmafa), Mészáros Márta pedig Moszkvából indul.
Szűk szoba csak Moszkva, a kilencvenes években járunk, férfiak isznak ott, majd a húrokba csapnak, elisszák, eltapsolják a nyomorúságot. Katonatiszt és tanárnő alkotta házaspár, tizenhét éve együtt, láttak nyilván szebb napokat is, most nyakukon a koldusszabadság, csak egy kicsit jobban élni, csak egy kicsit jobban.
Az angol nyelv tanárnője ugyancsak tizenhétnek tűnő kislányát és két ilyen leírhatatlan műanyag szövedékből összehordott, téglatest alakú, piros-kék-fehér (na ja, a nemzeti színeik) táskáját a hóna alá csapja, és üzleti útra indul, tulajdonképpen nyugatra: Varsóba érkezik.
Lehet, hogy mesélem majd tovább is, de nem szeretném, beszéljünk inkább a kilencvenes évekről, e tárgyban tévéshow még nem született, noha nyilván már dolgoznak a dolgon.
A rendszerváltozás, az igen, sokan azt hittük: kihívás a filmalkotóknak, én már nem vagyok olyan biztos benne. Hogy hitelesen megmutatni a csodát, ami velünk, velünk, nem mással, megesett. Szó, ami szó, bő volt a termés: jött Daniel Olbrisky, valami privatizációs zugügyvédet adva, Kaszás Géza mint rettentő ukrán cimbalomcsempész, beállt a sorba Emma és Böbe és Vera Chytilová és Bacsó Péter. Valamint Filp Bajon (nota bene: vizsgált művünk egyik producere), Jakubisko, istenem, rettenetes volt: visegrádi iskola. Ha arra gondol az ember, hogy az a valami lehet, hogy nem is velünk esett, hanem csak az orrunk előtt, ez écáért megróni nem lehet.
Mit gondolnak, kurva lesz-e Natasa Varsóban?
Mészáros Márta negyven éve van ezen a pályán, érdemeit számba se merem venni, szeretjük. Natasa az angoltanárnő: többszörös pályakorrekció közben látható. Egy-két remek pillanatfelvétel egy olyan piacról, amit nálunk pont lengyelpiacnak hívtak a filmidőben, most meg tán kínainak, aztán nem sok marad: fényképek egy nyilván nehéz szakma rögös hétköznapjaiból: fogások, meló, melódia, Natasa lánya hegedül, föl is veszik a varsói zeneiskolába.
Szerintem aki magas veszélyességi fokú, félvilági munkát végez, az ne tartsa maga mellett a bakfis lányát. Nem a látható rossz példa miatt, hanem dramaturgiailag. Hát céltábla lesz az a teremtés! És azon kell izgulni, hogy baja ne essék. Natasa persze kényszerhelyzetben van, küldené ő haza, amint lehet.
Mészáros Márta, akárcsak számos nagynevű kor- és pályatársa, valóban kihívásnak érezhette az alig múlt történelmét, igaz filmes kalandnak. És keresésére indult 1998-ban egy titoknak, amit mondott kor- és pályatársai máig sem találnak. Szerencsére 2000-ben, a Kisvilmával visszatért családja dolgaihoz, még sok szépet kapunk majd tőle.
