Szomorú filmet láthatunk egy nagy egyéni tragédiáról, miközben megtanulhatjuk, hogy az élet szép. Ez még François Ozonnak sem sikerülhet mindig. Ozon már egy korábbi filmjében a Homok alattban is megpróbált a halálról közhelyek nélkül beszélni, sikertelenül. Mégis, a Le temps qui reste című legújabb filmjét - bár a zsebkendőre itt is szükség lesz - érdemes megnézni.
Persze már az alaphelyzet is hatásvadász: egy harmincéves homoszexuális férfi megtudja, hogy hónapok vannak hátra az életéből, gyógyíthatatlan rákbeteg. Szikár drámaisággal, egyszerűséggel nyúl a rendező ehhez a kényes témához, annyi biztos, hogy nem lehet szentimentalizmussal vádolni. Elbeszélésmódját a főszereplő figuráján keresztül csupaszítja le: a divatfotós Romain személyisége jóformán minden rokonszenves vonást nélkülöz. Mélységesen önző és arrogáns, egy igazi szemétláda, aki a film első negyedórájában az összes körülötte levő emberbe belerúg. Ozon egyetlen pozitív tulajdonsággal ruházza fel főhősét: a szépséggel, így legalább az utolsó leépülős napjaiban kapunk valami támpontot az értékvesztettség érzéséhez. (Egyébként miközben próbál valami lenyomatot hagyni magából az utókornak, egy gyermektelen házaspár tőle akar spermát: "Mert maga olyan szép!".)
A rendező éppoly távolságtartással kezeli hősét és témáját (néha vígjátékba illő jelenekkel), ahogyan Romain igyekszik elidegeníteni magától azokat, akik szeretik. Hogy valamennyire együtt érezzünk ezzel a figurával, ahhoz Melvil Poupaud lenyűgöző alakításán túl a saját humanizmusunkra is szükség van. És Ozon éppen erre az egy kellékre alapozza az egész filmet, így enélkül ezúttal ne menjünk moziba.
