A francia dokumentumfilmes Thomas Balmés négy, a világ különböző sarkán növekvő csöppség első egy évét meséli el párhuzamosan. Eszköze afféle babaperspektíva, amelynek verbalitásába fölösleges szavak, hangsúlyok férnek csak bele. A kommunikációt és a dramaturgiát ugyanis a gyerekek arcáról könnyedén le tudjuk olvasni – a namíbiai sivatagtól a lankás San Franciscóig. Rövidre vágott kis életek pelenkázó-szemszögből.
Alain Chabat francia vígjátékrendezőt több helyről ismerheti a magyar közönség. Az utóbbi időkben az Asterix élőszereplős változatai közül a Kleopátra küldetés (Astérix & Obélix: Mission Cléopâtre, 2002) rendezője és forgatókönyvírója is volt, aki Caesarként csókolgatta Monica Belluccit. Az ő fejében fogant meg az ötlet, hogy készítsenek dokumentumfilmet négy különböző gyermek életéről. Az ötletet a rövid- és dokumentumfilmekben utazó Thomas Balmés érlelte filmmé, aki szigorúan a babák csetléseire és botlásaira akart hagyatkozni. Meg is próbálta csak ezt filmezni, ám valószínűleg a helyszínre kiérkezve elcsábulhatott a tájak pompás látványától, a kultúrantropológiai megfigyelések tárházától, és néha-néha felvett egyéb érdekességeket is. A gyakorlott antropológiai filmestől (Balmés 1999 és 2001 között több, pápuákról szóló filmet is forgatott) nem is várhatjuk ezt másképp – kár, hogy ezt a tehetségét most nem használhatta ki.
Először a namíbiai Ponijaóval találkozunk, aki talán a legmostohább környezetben él, egy sárból tapasztott kunyhóban a szavanna szélén. A második Bayarjargal, akit a széles mongol sztyeppére ejt a gólya, s szintén egy másik archaikus társadalmat képvisel. A harmadik és negyedik baba már „civilizációban” született. Mari, a tokiói kislány a vad, fényes metropolisz forgatagába, Hattie San Fransisco szelesebb vidékére érkezik. Balmés már a születés pillanatában sem esik abba a dokumentumfilmes hibába, hogy egymásra vágjon drasztikus orvosi perspektívákat. Ehelyett szépen rímelteti a képeket. Míg Namíbiában csak az anya Tarererua hasfestését és az alkonyatot, a mongol tartományban a szülőszobát is láthatjuk. A rendező igyekszik az ilyen „egyező” képeket megkeresni anyagában és azokat egymás mellé illeszteni. Ám mihelyt valami érdekes kulturális, vallási vagy fejlődési kérdéseket érintene, visszarántja dramaturgiáját a baba perspektívájába. Balmést ugyanis csak az érdekli, hogyan fejlődik a négy gyerek és ezt hogyan lehet a legaranyosabban párhuzamba állítani.
A női lelkeket sikerül is maradéktalanul meghódítani, de talán nem tűnik szőrösszívű kukacoskodásnak, ha számon kérjük a dokumentumfilm valódi, tág, hiteles látókörét – a direktor ugyanis adós marad ezzel. A film egymásra vágott "képpárosai" ünnepségekből, rituálékból, játékokból, a testvérekkel való kisebb csetepatékból és családi látogatásokból állanak. Bár a babák viselkedésével sok lélek költözik a filmbe, a környezet mélységeinek bemutatása nélkül mégis csak egy egzotikus sztori marad a film. Egysíkú azt hinnünk, hogy ezeknek a világ különböző pontjain felcseperedő gyermekeknek csak a filmen látott feladatai lennének mindennapi terheik. Ügyes fogásokkal, érzékletes módon meg lehetett volna mutatni Tarererua egészségügyi problémáit, azt, hogy tulajdonképpen a film rendezője állta a gyerek kórházi számláit, illetve, hogy Hattie születésekor komplikációk léptek fel. Efféle drámai momentumoktól azonban mentes a film, valószínűleg a könnyed szórakozás miatt feláldozták a hitelességet az egzotikum oltárán. Kár, mert éppen az archaikusabb társadalomban játszódó részek lesznek az igazán filmszerűek. Az antropológiai stílust remekül lehetne vegyíteni dramaturgiai érzelemmel úgy, hogy az sem hatásvadász, sem giccses, sem hiteltelen nem lesz tőle, a Babák alkotói azonban nem kockáztattak.
Balmés kamerája ugyanúgy kezd mozogni, akár a kicsinyek. Lassan bandukol ki a házból a tágabb perspektíva felé. A legszebb képek is a mongol sztyeppe szélesvásznú világába belehelyezett Bayanjargalról, az afrikai világban bukdácsoló Ponijaoról és a tokiói felhőkarcolókat "meghódító" Mariról készülnek. Az egyedi humor és a kisgyermekek viselkedése azonban persze sok mindenért kárpótol, és a film hál’ istennek nem is teszi próbára nézőjének türelmét. Eltérően láthatjuk, ahogy a kicsik elindulnak, ahogy felállnak. A film érzékelteti a kontrasztot; a természeti társadalmakban korábban egyenesednek a gyermekek, de a szoptatás tovább tart.
A Babák – témája mellett – nemcsak azért a női szíveket dobogtatja meg, mert az anyaságról szól, hanem mert szinte teljesen hiányoznak belőle az apák. Ponijao édesapja egyáltalán nem, a többieké is csak egyszer-kétszer jelenik meg a vásznon. Hiányuk több kérdést is felvet. Miért nincsenek a közelben, és a távolmaradásuk miatt milyen a viszonyuk gyermekükkel? De sajnos erre sem kapunk még csak érintőleges választ sem.
A film az első énekek, az első mászások, kisebb balesetek, játékok után – ahogy a magyar alcím is jelzi –, az első évet foglalja keretbe, amely a felállás pillanatáig tart. A csendes ártatlanság egy és negyed órája ez a film, amely bemutatja az ember azon időszakát, amikor még nem függünk a belénk nevelt társadalmi kötöttségeinktől, és amikor még alig-alig nevelnek bennünket. Az első dorgálások is csak a film végén jönnek elő. Tény, hogy ez az állapot teszi nézhetővé ezt a hiányos mozit, minden gügyögésével és némaságával együtt. Valószínűleg egy adandó folytatásban a szavak már agyoncsapnának egy ilyen ártatlan párhuzamot.
