A barátok közt szólva is nem első 56-os film után sokunkban persze, hogy fölmerül a kérdés, mit lehet még elondani. No és persze hogyan? Szomjas György A Nap utcai fiúk című filmje a befogdó kritikusban (vagy kritikus befogadó - ahogy tetszik) félig csalódással, félig örömmel zárult.
Mert azt kell mondanom, a "mi" kevésbé, a "hogyan" annál inkább sikerült. A Szomjas-Grünwalsky páros 2003-ban volt utoljára moziban, akkor a szintén filmnyelvi falakat döntögetni próbáló Vagabonddal. A Nap utcai fiúk ismét egy gyenge, kissé bárgyú történetet hoz, de valami miatt mégis viszi a filmet. Juli és Gábor szerelmi története a ropogó tankok között fárasztóan gyenge keret, még a másik fiúval, Totyával együtt szerelmi háromszög is. Ilyet nem egyet láttunk, ha csak az elmúlt évet nézzük, akkor is. És ha végigüljük a 90 percet, akkor sem találunk a történetben semmi egyedit. Sőt, egyenesen zavaró, hogy a film nem kis része archív felvétel, esetlen és gyenge hangalámondással. Zavaró, hiába citálódik elő Godard idézete. Jó ötlet lehet, hogy az 56-os filmben ne legyen se Nagy Imre, se ÁVÓ, hanem csak pesti srácok meg cekkeres nénik. Hiszen azt mindenki tudja, hogy a szovjet tankok azzal a nyílvánvaló szándékkal érkeztek, de hogy milyen volt védeni a Nap mozit, meg hogyan féltette kisfiát anyukája, ezekről kevés történelemkönyv beszél. De ez nem elég. Poénnak jó, forgatókönyvnek nem.
A film azonban képi világában és zenéjében eredeti. Grünwalsky Ferenc felvételei nem egyszer váltanak fekete-fehérbe, montázsszerű elúszásokba vagy megálló pillanatképbe. Nem egyszer mosódik össze direkt a múlt és a jelen képi világa, érzékeltetve és erősítve ezzel a dokumentarista stílust. Nagy szerepet kap a filmben a zene is. Ferenczi György kedvenc hangszere, a szájharmonika a legjobb. Utána a basszusgitár, ami nagyon furán hangzik, de megszokható. Sőt. Ennek a zenének a következetes végigvezetése a filmen, Chuck Berry, Little Richard és persze Elvis az, ami elhiteti velem, hogy régen is volt feeling, voltak fiatalok, s hogy - hiába gondoljuk - akkor sem volt fekete-fehér a világ, hanem színes volt minden, még ha a tévé nem is úgy mutatja.
Vegyes gondolatokkal távozunk tehát a vetítőből. Nem filmen ülünk, úgy érezzük, hiszen sok idegesítő, kínos hiba van itt. Inkább kísérleten vagyunk, ami moziprogramnak nem jó, ötvenhatozásnak nem rossz. Valami időutazásban veszünk részt, valami történelmi kukkoláson - úgy véljük.
