A film nem csak a szakmát, hanem a közönséget is megnyerte, amozi pénztáraknál már megkeresett több, mint 2 millió dollárt...
Nem mondhatjuk, hogy a német filmet különösebb érdeklődés övezné idehaza az utóbbi években. Ha el is jutnak a magyar mozikba, sokszor jóval az ottani premier után, így pedig ha egy-egy film izgalomba is hozza a nagyérdeműt, mire bemutatják már alig emlékszik rá valaki. Kellemetlen. Hozzátartozik ehhez persze az is, hogy Európában talán senki sem lelkesedik annyira a koprodukciók iránt, mint a német filmipar, így nagyon sok filmben, amit megnézünk, benne van az ő kezük (vagy inkább pénzük) is, de hát ez ugye nem ugyanaz. Pedig igazán fordíthatnánk rájuk nagyobb figyelmet. Az elmúlt években számos igen komoly és érdekes témát boncolgató dráma került ki tőlük, melyekről mi itthon leginkább a Német Filmdíjon keresztül értesülhetünk. Ha pedig valaki elsőfilmesként tarolni tud ezen, akkor arra mindenképpen fel kell kapni a fejünket.
Jan Ole Gerster pontosan ezt tette az Oh Boy-jal. A film ráadásul nem csak a szakmát, hanem a közönséget is megnyerte, a mozi pénztáraknál már megkeresett több mint 2 millió dollárt (nálunk pedig még csak szeptember végétől kezdik vetíteni). A megcsömörlött, céltalan fiatalságról szóló filmek divatosságáról beszélni felesleges, hiszen évtizedek óta végigkövethetjük az éppen aktuális fiatal generációk önmagukról készült portréit. Üresség, reménytelenség, útkeresés: ez a fiatal felnőttek problémái közül néhány, melyek ugyan úgy jelen vannak egy 70-es években készült hasonló témájú filmben, ahogy az Oh Boyban is. Nagy újdonságot Gerster sem mond, a korrajz terén viszont jóval tovább megy, és a saját tapasztalatai által ihletett sztorit kifejezetten szórakoztatóan meséli el, az első filmek bájos stílusában.
Niko (Tom Schilling), egy húszas éveiben járó fiatal „flaneur”, aki mióta otthagyta az egyetemet, céltalanul bolyongva próbálja kitalálni, hogy mit is akar az élettől. Az egyik ilyen napját követhetjük a filmben, és ahogy a legkülönfélébb helyzetekbe kerül, nem csupán az ő kínlódását kísérhetjük végig, hanem annál sokkal nagyobb volumenű dolgokkal is szembesülünk. A fekete-fehéren fényképezett képeken végignézhetjük, hogyan sodródik ebben a magányos, frusztrációval teli közegben a főhős karaktere. Jarmush stílusa jól láthatóan erős hatással volt a rendezőre, de ami még inkább eszembe jutott, az Jeles András filmje, A kis Valentino. Rengeteg párhuzam van a két film között, a látványvilágtól kezdve a történet felépítéséig.
A középpontban Berlin áll, és annak lakói, akiknek a problémáit és lelki bajait Niko oldalán tapasztalhatjuk meg. A film ritmusát az epizodikus jelleg adja, ahogyan különböző emberekkel, és élethelyzetekkel találkozunk, közben pedig látjuk, ahogy a kellemesen ható dzsessz zene kíséretében a főhős látványosan nem találja a helyét ebben a világban. Mert hogyan lehetne képes valaki megfelelni a szigorú apai elvárásoknak, és elvégezni a jogi egyetemet, miközben egy csésze kávé megszerzése is lehetetlen feladatnak tűnik számára? Tom Schilling egyébként remekül ráérzett erre a szerepre (a mellékszereplőket is kivétel nélkül dicséret illeti), és hibátlanul hozza az amúgy szerethető figurát, akit csak sajnálni tudunk és kedvelni, miközben általában önhibáján kívül konfliktusból konfliktusba sodródik. Ezeket a helyzeteket mindig nagy adag irónia fűszerezi, azonban a végén bizony sokszor nehéz nevetni.
Érdekesek még a filmben található üres járatok, amelyek elválasztják egymástól az epizódokat, és lehetőséget ad mind Nikonak, mind a nézőnek, hogy gondolkodjon azon, ami történt. Mert a főhős, ahogyan ő maga is mondja, gondolkodik, de nem jut egyről a kettőre. A film végére már felvetődik benne, hogyha sehol sem találja azt a valamit, amit keres, akkor talán nem ebben a furcsa, és számára idegen világban van a baj, hanem kizárólag saját magában. Mert hiába keresi, maga sem tudja, mit akar, és mikor már azt hinné, hogy rájött és megtalálta (Julika), kiderül, hogy távolról sem. A film nagy pillanata, mikor az idős asszony házában végre megpihenhet a fotelben, és rátalál a békére, még akkor is, ha sokáig nem tart ez az állapot.
Összességében csakis ajánlani tudom ezt a filmet mindazoknak, akiket érdekelnek a legkülönfélébb emberi sorsok, szeretik a kézi kamerát és a dzsessz zenét. Meg úgy igazából mindenkinek, mert ez a film annyira igaz, és annyira megtörténhetne akár nálunk is bármelyik elveszett pesti sráccal, hogy néha igenis érdemes emlékeztetni magunkat, hogy figyeljünk oda a másikra, amíg nem késő (gondolok itt az idős úrra a film végén). A kis Valentinotól az különbözteti meg igazán, hogy amíg az nem kifejezetten volt közönségbarát, erről ez tökéletesen elmondható, így aki egy fanyar humorú, kellemes hangulatú filmet szeretne nézni, az valószínűleg nem lő mellé az Oh Boyjal.
Szerintem: 10/7