Egyszer használatos thriller, elbűvölő trópusi környezetben.
A házasság intézménye meglehetősen gyakran kerül terítékre (vagy inkább boncasztalra) a borzalomra és borzongásra építő zsánerekben, számos thriller és horror választ gyanútlan házaspárokat elszabadult gyilkosa potenciális áldozatául. Legtöbbször egy zátonyra futott házasságnak kell kiállnia a pokoli próbatételt - a közös rettegés ilyenkor párkapcsolati terápia is egyben, mely képes arra, hogy újra közel hozza az elhidegült feleket egymáshoz (Halálos nyugalom, Elhagyott szoba). A Pokoli édenkert azonban a másik úton halad, így nem az évtizedek alatt elsorvadt szerelem romjai fölött gyűlölködő házasokat, hanem egy frissen egybekelt nászutas párt tesz ki a véres megpróbáltatásoknak. A fizikai fenyegetettség tehát ezúttal nem az érzelmi konfliktusra rímel, inkább a mézeshetek totális idilljét ellenpontozza.
Cliff és Cydney Hawaii-on tervezik kipihenni esküvőjüket. Rendben meg is érkeznek a szigetre, ám hamarosan egy helyi nászutasokra vadászó gyilkos-duó híre árnyékolja be felhőtlen boldogságukat. A baljós jelek ellenére is belevágnak egy nem mindennapi kalandokat ígérő dzsungeltúrába, melynek során különös párokkal hozza őket össze a sors. David Twohy korrektül és magabiztosan mondja fel az unalomig ismert alapképletet: ahogy egyre mélyebbre haladunk a dzsungelben, gyanúsabbnál-gyanúsabb alakok gyülekeznek szorongó áldozatjelöltjeink köré. A már ránézésre is pszichopata, állandóan gorombáskodó csavargó-pár fenyegető jelenléte mellett egy kedvesen neurotikus ex-katona és bájos szívszerelme is feltűnik a színen, hogy megnehezítse a néző feladatát a "na vajon ki a gyilkos?"-rejtvény megoldásában. Segítek: sosem az, akire legjobban gyanakszunk.
Ezzel maga Twohy is tisztában van, ezért az utolsó fél órára olyan fordulatot húz elő kopott, B-filmes cilinderéből, mely feje tetejére állítja az egész addigi cselekményt. A nézői elvárások effajta arculcsapásával kapcsolatban azonban több probléma is felmerül: sem a film atmoszférája nem annyira erős, sem a karakterek nem elég izgalmasak ahhoz, hogy képesek legyenek igazolni a közel egy órányira nyújtott expozíciót. Az egész tisztességesen megírt párbeszédek és a képeslapokat - vagy még inkább képernyővédőket - idéző gyönyörű tájképek ugyan gondoskodnak arról, hogy ne unatkozzunk a játékidő első kétharmada alatt sem, de valódi feszültséget nem képes teremteni a film ezen idő alatt - ami ezért nem vet túl jó fényt egy thrillerre. Twohy a menetrendszerűen érkező nagy fordulat hatásfokának megnövelése kedvéért nyújtotta ilyen hosszúra a felvezetést, de egyetlen ötlet nem viszi el a hátán az egész filmet.
A túlságosan elhúzódó és kissé lomha előjáték mindenesetre egészen hirtelen csap át egy pörgős és vérben gazdag fináléba, mely azzal együtt is szórakoztató, hogy képtelenség komolyan venni. No, de épp az a film egyik fő erénye, hogy nem komolykodó faarccal adja elő történetét, így a cselekmény mélyén mindvégig meghúzódik egyfajta önreflexív játékosság. Mondjuk ez helyenként már kissé tolakodóra is sikeredett: fölöslegesen incselkednek például az alkotók a közönséggel, mikor a szereplőkkel rendre kibeszéltetik a film által is betartott műfaji szabályokat. Ami a Sikolyban még eredeti volt, itt már nem annyira.
A színészekre ezúttal nem lehet panasz, bár egyértelműen a férfiaknak jutott a nagyobb játéktér. Steve Zahn aggodalmaskodó forgatókönyvírója és Timothy Olyphant evilági jedi-je nagyságrendekkel izgalmasabb a női karaktereknél (az inkább szemrevaló, mint tehetséges Milla Jovovich és Kiele Sanchez alakításában), akik, ha éppen nem kétségbeesnek, akkor fecsegnek. A karakterépítés addigi logikája persze csúnyán megbicsaklik a kissé erőltetett fordulaton, de onnantól úgysem a jellemek koherenciája, hanem az adrenalin tartja lendületben a filmet. A Pokoli édenkert végső soron azon egyszer használatos thrillerek sorát gazdagítja, melyekkel el lehet ütni egy-egy üres másfél órát, de semmiféle nyomot nem hagynak nézőjükben.
