Tomboló libidójú, ám (még?) csillogó szemű párocska költözik a kísérteties, lepusztult, körfolyosós bérházba. A szomszédban saját maguk laknak - húsz évvel később. Abszurd, mi több, ijesztő alapszituáció, minden feltétel adott egy négy- (avagy két?-) szereplős kegyetlen kamarajátszma felskiccelésére.
A fiatalok kezdetben ártatlanul és a kívülállás, az érintetlenség magabiztos közönyével nézik az öregek szánalmas, egymást kínzó, önpusztító privát poklát. Az idősek kezdetben ártatlanul, és az ismeretlen izgalmas vonzásában kezdenek flörtbe párjuk húsz évvel fiatalabb alteregójával.
Azután mindenki magára ismer a másikban. A fiatalok az öregek kiégettségében saját jövőjüket láthatják, az idősek a fiatalok boldogságában felismerhetik a kivirágzó romlást. Világossá válik, a játszma nem szól másról: hogyan lehet tönkretenni egymást, a szerelem tétje nem kevesebb, mint az, hogyan lehet olyan alapos munkát végezni a pusztításban és a rombolásban, hogy maga a lázadó is tönkre menjen bele.
A fiatalok menekülnének, de ez lehetetlen, tulajdon szomszédjaik bizonyítják, hogy nincs menekvés. Húsz éve ők maradtak, a fiatal alteregóknak pedig nincs módjukban megváltoztatni, csakis újrajátszani a sorsot. Az idősek végül szakítanak, de már késő. Érosz helyett eddigre Thanatosz tombol. Nincs más hátra, mint felszámolni mindent, amihez eddig ragaszkodott az ember - sokat nyeltek, hát köpni kell.
Sebő Ferenc kisjátékfilmje egzisztenciális pánikot kelt a szerelemmel, boldogsággal és szép jövővel kapcsolatos illúzióival húsz perc alatt leszámoló nézőben, aki csakis az izmok görcsös összeszorításának állapotában, minden filmbeli gesztusban magára ismerve, minden filmbeli állítás ellen védekezve tudja befogadni a vásznon pergő képsorokat - ötödikként (avagy harmadikként?) kényszerűen bevonódva a kegyetlen szembesítésbe. A hatást fokozza a színészi jelenlét elementáris ereje. Mert nem is színészi játékról van itt szó, hanem valódi jelenlétről, élő képről, amelyen a rutinos Eszenyi Enkiő - Anger Zsolt páros körvonalait a fiatal Urbankovics Júlia - Fancsikai Péter páros hívja elő és élesíti, és ugyanez működik fordítva is, izgalmas tükröződésben.
A filmben kétszer hangzik el a mindenre hatásos védekezés: "Inkább megbánom, hogy megtettem, mint hogy nem tettem meg". Használati utasításként és jó tanácsként ennyit mondhatok a filmre vonatkozóan: az ember inkább bánja meg, hogy látta, mint hogy nem nézte meg. Kell hozzá ugyan egy adag bátorság, meg talán egy ölelés sem árt utána valakitől, aki szeret minket, de megéri belevágni.
