Mundruczó Kornél következő projektje, a Delta gyártásának csúszása-szüneteltetése közben elkészítette az előtanulmány, a 2003-as A 78-as Szent Johannája című kisjátékfilm után a nagyjátékfilmet. Operafilm ez is.
Most valóban a szentség, a Johanna-mítosz lényegére koncentrál. A nagyjátékfilmes forma dramaturgiai-narrációs rendszeréhez "finomította" a történetet, amely a kisfilmhez képest most lényegesen kevésbé experimentális jellegű, követhetőbb cselekmény lett (még a szövegek is sokkal jobban érthetők, mint az előző darabban).
Az opera monumentális műfaj, pátosszal, katarzissal - mindennel, ami kell. Johanna története pedig alaptörténet: vérrel, szenvedéssel, megváltással - mindennel, ami az igazi nagy történetekhez "jár". Forma és tartalom, üzenet és megvalósítás társul itt alapos okkal.
Helyszín: kórház, de nem akármilyen. Sötét, nedves, kacskaringós, átláthatatlan terekkel - mintha a néző egyúttal a hősök elméjének legmélyebb bugyraiból próbálna sikertelenül kiutat találni. De mely hősökéből? S hősök-e ezek egyáltalán?
Egy biztosan van köztük: kicsi szőke lány nyög oldalán tátongó sebbel, aztán megszólal a zene. Johanna (Tóth Orsi) nem úgy szent, ahogy azt megszoktuk: morfinista lány, aki azért vállalja, hogy önkéntes áldozatként részt vegyen egy balesetben, hogy talán valamiképp közel kerülhessen a szerhez. Egy fiatal orvos (Trill Zsolt) karolja fel, Johanna ápoló lesz - már csak egy lépés a szentséghez. Át is fordul gyorsan a történet: a lány testével gyógyítja (váltja meg) a betegeket, haldoklókat - szeretkezik velük, hogy ők pedig meggyógyuljanak. A kórház összesúg a háta mögött, vesznie kell, hiszen nem szeretjük a szenteket. A jóság látványa, amely magasan felettünk létezik, a halandó számára elviselhetetlen. A rendkívüliség pusztulásra ítéltetik - ráadásul Johanna még azt is meg "meri" tenni, hogy a fiatal orvosnak nem adja oda magát, naná, hogy saját halálos ítéletét írja alá? Műanyag zsákban, majd a szeméttelepen végzi - a képek alatt gyerekkórus énekli meg előre feloldozását, szentté válását.
Mundruczó mindig nagy (alap)történetekben gondolkodik, most a legleplezetlenebbül talán. Ám stílusgyakorlat ez is, ami nem a szívügy hiányát, sokkal inkább alkotói szabadságot jelent. A kísérletező kedv zene, történet és kép szintjén is megjelenik. Tallér Zsófia zeneszerző gyönyörű operát írt a másfél órás filmhez, Térey János és Harcos Bálint librettója irodalom. Az expresszionalizmus fény-árnyék-kontrasztos, sötét világát, nyomasztó atmoszféráját álmodta meg a rendező, s ezt valósította meg Nagy András operatőr a szinte önálló szereplőként létező-lélegző kórházi helyszínen. Mindebből nyilvánvaló - ha már önmagában a műfaj alapján nem derül ki - , hogy a Johanna egyszerre lírai és elidegenítő világával mást akar, mint a korábbi feldolgozások. Intellektuális megközelítést, az opera katarzisának való érzelmi "aláfekvést" kíván meg a nézőtől: befogadása nem kényelmes, ki kell tudni csomagolni. A látvány és a zene komplex atmoszférája azonban az első pillanattól segítségünkre van abban, hogy a sötét, klausztrofób hely és hangulata magába szippantson. A grandiózus vállalkozás legnagyobb erénye, hogy sikerül a műfaj valamennyi stilisztikai síkját egy fedél alá terelni, s olyan összhangot teremteni, melyben a képeknek zenéjük van - és fordítva.
