A Daniel Sánchez Arévalo által rendezett Laza esküvő kedves limonádé film a hideg téli napokra: könnyedségével és csetlő-botló sztorijával kellemes felüdülés lehet akkor, ha már elegünk van a latyakos valóságból. Meg a túl könnyen szövődő parti-szerelmekből.
Számtalanszor láttunk már vásznon faképnél hagyott vőlegényt, ahogyan a vigasztaló legjobb barátok vezette fergeteges felejtőbuli, sőt a leány- és legénybúcsú sem ismeretlen a mozinézők számára. A teljesség igénye nélkül csak az elmúlt tíz évben vagy két tucat ilyen témájú film született, ideértve a Másnaposokat, a Koszorúslányokat, a Vadkanokat, vagy az Amerikai pite franchise vonatkozó részét is. A Laza esküvő az átírásban és átértelmezésben oly sikeres európai filmek mintájára akár egy érdekes kísérlet is lehetne a közhelyes téma újragondolásában, Arévalónak azonban nem igazán sikerül eltávolodnia a hollywoodi kliséktől. A sztori hamar kifullad, ugyanakkor tény, hogy még így is komplexebb és árnyaltabb történetet kapunk, mint a tengerentúli filmeknél általában.
Az alapszituáció adott: Diegót (Quim Gutiérrez) az esküvő előtt elhagyta menyasszonya, ám a násznépből a vőlegény vendégeinek nem szóltak arról, hogy a menyegző igazából nem is lesz megtartva. A főhős elmegy esküvőjére, ahova persze nem jön a menyasszony, így jobb híján két unokatestvérével szenvedi végig a ceremóniát – illetve, annak hiányát. A kínos percek után meg is születik az elhatározás: a legjobb visszamenni egy olyan pontra, ahol még minden idillien működött életükben – így talán a felejtés is könnyebben mehet. Diego, Julián (Raúl Arévalo) és José Miguel (Adrián Lastra) visszatér tehát a mindennek a kezdetét jelentő tengerparti városkába, ahol gyermekkoruk nyarait töltötték. Itt a régi ismerősök is felbukkannak, beleértve Diego fiatalkori szerelmét, a végtelenül szexi, ám gyermekét egyedül nevelő Martinát (Inma Cuesta) is. Az amerikai minta szépen érvényesül: a nő gyermeke természetesen jópofa és egyben értelmes is – sőt, egy rövid visszaszámolással akár Diego fia is lehetne, hiszen ők ketten pontosan annyi ideje voltak együtt, mint ahány éves a kissrác…
Karakterek szintjén is a tengerentúli hagyománnyal találkozhatunk, némi spanyol színezettel: van tehát Diego, az adoniszi macsó – egy tinédzserlány érzelmi törékenységével -, hozzá társul a csajozási analfabéta igazságharcos Julián, valamint a lesérült, kisgyermek szintjén stagnáló harmadik, José Miguel. Ezt a harmóniát bontja meg a dögös, ám egyedülálló nő, kisfiával együtt. Hogy ne fulladjon ki azonnal a sztori pár kínos dialógust követő „mert megérdemled” aktussal, a két hű kísérő is kap küldetést: a félszemű félnótás José Miguelnek saját félelmeivel, míg a nőügyek terén meglehetősen gyenge Juliánnak egy részeges, életcélok nélkül lődörgő apát kell megbékítenie bordélyházban dolgozó lányával.
A Laza esküvő annak a Daniel Sánchez Arévalónak a filmje, aki az amúgy megrendítően jó Sötétkékmajdnemfeketét is rendezte. Sajnálatos módon csak a színészeit (Quim Gutiérrez és Raul Arévalo) tartotta meg 2006-os filmje óta: nyoma sincs a filmképpel való játéknak, nem köszönnek vissza szimmetrikus vonalak, képi kontrasztoknak hűlt helye, és sajnos sehol nem tűnik fel az igazán mély mondanivaló. Holott próbálkozás mindenképpen van arra, hogy a Laza esküvő vígjátéki mivolta ellenére valami komolyat is közöljön, hiszen láthatunk benne alkoholizmussal küzdő apát, egy háborús „hőst” és tisztességtelen úton megélő tékozló lányt is, de valamiért az egész hiteltelenné válik. Egyszerűen nem működik a sok sűrítés a filmben, pedig a lehetőség adott lenne: az európai, és ezáltal a spanyol film is magában hordozza azt a keserédességet, ami által ki tudna szakadni a nyugati filmben megszokott, habkönnyű vígjátékok unalmas sorából. Ennek híján sajnos csak egy erős próbálkozást láthatunk, ami valamiért megrekedt két világ között.
A mélylélektan hiányát bocsánatos bűnként kezelőknek ugyanakkor a Laza esküvő egy olyan vígjáték lehet, amit amerikai társaival ellentétben valóban érdemes megnézni. Gyönyörködhetünk a spanyol tengerpartban, élvezhetjük a pergő spanyol élet illúzióját, és alkalmanként még nevetésre is sor kerülhet, hiszen a film számtalan bájos-aranyos helyzet- és jellemkomikummal rendelkezik. Mindazoknak pedig, akik szeretik a kellemesen pergő spanyol nyelvet hallgatni, szinte kötelező, hiszen a dialógokra tényleg nem lehet panasz.
