Jevgenyij Svarc: A király meztelen
Úgy tűnik, Bodolay Géza rendező a direktor Bodolay által állított csapdában vergődik. A kecskeméti Katona József Színháznak ugyanis jelenleg nincs ütőképes társulata, s az igazgató Bodolay a jelek szerint nem is nagyon igyekszik változtatni ezen a helyzeten, a rendező Bodolay pedig próbál alkalmazkodni - több-kevesebb sikerrel - az adottságokhoz. Szereplők természetesen minden előadásban vannak szép számmal a színen, csak képzett színész, mi több, színészszemélyiség akad kevés. Megoldás gyanánt jeles vendégeket - Básti Juli, Andorai Péter, Jordán Tamás, Kaszás Attila - hívnak főszerepekre, társulatépítés helyett. Hogy ennek mi lehet az oka, messzire vezetne az adott előadás recenzeálásától. Tény, hogy a hároméves igazgatói mandátum kevés egy művészi koncepciónak nemhogy a megvalósításához, de a megalapozásához is, ám az is ténynek látszik, hogy a direktor Bodolay meg sem kísérel produkciók létrehozásán kívül művészi közösséget is kialakítani. (Ütőképes színészeken kívül meggyőző rendezői kara sincs a színháznak.)
A rendező Bodolay abból gazdálkodik, ami van. Van mindenekelőtt határozott világképe - nem sok alkotó munkáin érzékelhető ez manapság a minden gondolattalanságot legitimáló posztmodern korszakában -, továbbá nem csekély provokatív hajlammal bír, amihez humor és széles körű irodalmi tájékozottság, valamint gazdag külföldi színházi tapasztalatok társulnak. És adott a társulat, amelynek tagjait - képességeikkel feltehetően tisztában lévén - jobbára helyi értékként használja. Van, hogy ez működik, van, hogy nem. Az ember tragédiája koncepcionálisan rendkívül érdekes előadása már-már megbocsáthatóvá tette, hogy Epres Attila kitűnő Luciferén, Sirkó László Pedellusán, Vitéz László alakításán az osztályfőnök vagy iskolaigazgató képében megjelenő Úrként s Őze Áron erőtlenre, haloványra sikeredett Ádámján kívül értékelhető színészi megnyilatkozás nemigen akadt; a tömeg arctalansága s az abból ki-kivillanó megszólalók jellegtelensége adott esetben akár jelként is értelmezhető. A Svarc-darab, A király meztelen azonban nem rejt olyan értelmezési lehetőségeket, amelyeknek kibontása elfedhetné a színészi kondíciók gyengeségeit. A szerzőnek a műsorfüzetben is olvasható, sokat idézett megjegyzése - "Ne keressenek a mesében rejtett tartalmat, mesét nem azért mondunk, hogy eltakarjuk, hanem hogy kitárjuk a benne rejlő gondolatokat" - fonák módon itt visszájára fordul, erény helyett hátránynak mutatkozik. A király meztelen ugyanis, mint minden Svarc-mű, világos beszéd. Nem sok megfejtenivalót kínál. "Csupán" a pillanatot kell jól érzékelni, amikor képes erőteljesen megszólalni, de új felismerésekre nem, csak ráismerésre ösztönöz.
Az abszurdokkal - Ionesco, Mrozek drámáival, amelyeknek egyes
motívumait Svarc mintegy megelőlegezte - általában az a baj, hogy nincs rétegzett, összetett, gazdag jelentéstartományuk. Hogy "egyszer használatosak", illetve az ismétlést mindig csak egymáshoz hasonló történelmi szituációk igazolhatják, ám éppen a hasonlóságban meglévő különbözőség érzékeltetésére, az árnyalásra nem alkalmasak. Színrevitelük funkciója inkább a kimondás, semmint a felmutatott jelenség értelmezése-értése, bizonyos összefüggések feltárása. A kimondásnak pedig jelenleg nincs különösebb tétje, súlya; pillanatnyilag létező lehetőség a sajtóban vagy bárhol másutt. (Korlátai persze vannak, s ezek okairól, például rendszerspecifikus természetükről érdemes volna elgondolkodni - természetesen nem a Svarc-mű által.) Mindama bornírtságot, alkalmazkodókészséget, megalkuvást, meghunyászkodást, hazugságot elősorolva, amely más-más technikákkal, de minden eddig általunk kipróbált társadalmi struktúrában ellenállhatatlanul működik, a Bodolay rendezte előadás egyetlen - e sorok írójának kétségtelenül rokonszenves - jelentése mindezek elutasítása. Az érdeklődés háromórányi fenntartásához azonban, különösen az előadás tónusában elővezetve, ez kevés. A választott stílus feltehetően a már említett színészi kondíciókból, a felismert szükségszerűségből ered. Reálszituációkban tán hatásosabban érvényesülne a görbetükör-, a karikatúrajelleg, a groteszk hangvétel azonban jótékonyan elfedi a jellemábrázolási készség szintjének különbözőségét . Pedig a kiskanászt játszó Mészáros Tamás, a Királyt adó Epres Attila, az Apakirály Sirkó László vagy Érzelemügyi miniszterként Rubold Ödön tudnák beszélni a groteszknek ezt a realitásban fogant nyelvét.
"A fantasztikum realitása s a realitások fantasztikuma adja azt a fénytörést, melyből Svarc mesés igazságai és igaz meséi születtek." - írja Nemes G. Zsuzsa a Svarc-kötetet zárótanulmányában. A realitásnak ez a stilárisan is meghatározó szerepe hiányzik az előadásból, holott ez minden abszurd mű színrevitelének éltető eleme - igaz, az alkotók ezt ritkán veszik tudomásul.
Az is lehet persze, hogy csak én nem látom az elénk tárt kelme szépségét, gazdagságát.
