Woody Allen olyan jó, hogy akár rossz is lehet. Most ismét megengedte magának azt a luxust, hogy akit a nézőtéren nem sikerül minduntalan nevetésre ingerelnie pimaszul olcsó pénzen vett kabarépoénjaival, annak alaposan az idegeire menjen a modorosságaival. Olyan gyakran dörgölték kritikusai az orra alá az utóbbi filmjei után, hogy megöregedett, kifáradt a humora, s csak önmagát ismétli, hogy most fogta magát, és azt játssza, hogy megöregedett, elfáradt a humora és önmagát ismétli. Legutóbbi opusza, a Holly Woody történet - bár a szellemesen magyarra fordított cím ígéretesen hangzik - nem tartozik a fényes W.A.-dobások közé.
Az ötlet remek, a végeredmény közepes. Woody saját öregkori pályájáról készült önparódiának is vehetnénk a kiöregedett sztárrendező esetét a nagy lehetőséggel, hogy végre sok pénzen igazi sikerfilmet rendezhet, de az izgalomtól elveszti a látását, s végig vakon forgatja le a filmjét. Vehetnénk, de a vak rendezőt alakító Woodyt rendező Woody úgy adagolja történetébe az iróniát, hogy az önmaga ellentétébe, határtalan önimádatba csap át. Ritkán humoros, inkább csak nevetséges. Még szívesebben vennénk Hollywood gúnyrajzának, de néhány erőtlen fricskánál nem több, amit a film elhelyez alkotója megvetésének tárgyán. Ennél már Hollywood is ezerszer jobban kifigurázta önmagát. Azok a Woody Allen-féle híresen neurotikus hadonászások, a hisztérikus dadogás-rohamok itt mindössze üres formalitások, nincs mögöttük semmi más, csak a filmbeli üresjáratok kitöltésének igyekezete.
Meglepően sok a közhely. Egyetlen eredeti, jó figura tűnik fel az egész történetben, az is csak pár percre. Egy kínai operatőr próbálja kiismerni magát a forgatás kaotikus körülményei között, de egy szót sem ért, és egy szavát sem értik. A buta, de gazdag producer, az elvált, de visszacsábuló feleség, az ügyeskedő ügynök jól ismert panelek nem túl sok leleménnyel álcázott változatai. De ami a legnagyobb csalódás, az Woody Allen poénkodása vak rendezőként. Jobb kabarékban megkérnék, hogy még csiszoljon rajtuk egy kicsit.
