Ha már a magyar magyarnak farkasa, legalább a francia legyen szolidáris.
Avagy Európa tolókocsival még messzebb van.
A Légyott a Hetesen első látásra tuti biztos nyári bukásnak tűnik, hősei egy szeretetotthon hátrányos helyzetű lakói, mozgássérültek, lelkibetegek, lúzerek, a társadalom peremére vetett emberek. Ki az a megátalkodott néző, aki ilyesmit, kivált agyzsibbasztó kánikula idején magához vesz a moziban. Remélem, nem csak én. Ne higgyünk az elrettentő látszatnak, mert kár volna kimaradni belőle. Senapi filmje komor témája ellenére életszeretettől duzzadó történet, legközelebbi rokona a Száll a kakukk fészkére. Hasonló a környezet, hasonló a főhős, a reménytelen, leírt elfekvők örömtelenül tengődő gyülekezetét itt is egy szabadszájú rebellis lázadó szelleme galvanizálja életre. Jó látni az ilyesmit, a mindennapi rutin többnyire az ellenkezőjét produkálja: "belőlünk mind gyávát csinál".
René, az ötvenes éveiben járó, megátalkodott embergyűlölő, nem az a kimondott hősalkat, lassan nyeri csak el rokonszenvünket, ellentétben a Száll a kakukk Jack Nicholson játszotta MacMurphyjével. Éleseszű debattőr, de az élőfába is beleköt, egy pillanatra sem hagyja abba az amúgy jóindulatú személyzet, és a betegtársai piszkálását. Már épp elegünk lenne belőle, és a filmből is, amikor az új gondozónő nem kevésbé megátalkodott jóindulata egyszer csak előcsalogatja belőle a vallomást: nőt akar, mielőtt a lassú, alattomos kór a vágyaival is végez. Julie meggyőzi az otthon vezetését, hogy a szokatlan gyógymód nélkülözhetetlen a beteg lelki békéjének helyreállításához, s orvosi ellenjavallattal dacolva, állását és az intézmény jóhírét kockáztatva elviszi betegét a 7-es sztráda menti kocsisorra, ahol némi nehézségek után sikerül is meggyőznie egy tisztességtudó utcalányt, vállalja a "kezelést". René életében minden jóra fordul, az intézet lakói viszont megbolydulnak a különös eshetőség láttán, s elkezdik követelni a jogaikat.
Obszcenitás meg giccs-gyanú: Jean-Pierre Sinapi többszörös közönségdíjas filmje (Berlin, San Sebastian) mindkettőt sikerrel kerüli el. Nem a klisék mentén gondolkodik fogyatékosságról, hátrányos helyzetről, hanem a megélt tapasztalat bölcsessége irányítja. A kézi-kamerás, dogmásan valóságközeli film minden pillanata és natúrszereplőnek látszó színésze (élükön A fiú főszerepét játszó Olivier Gourmet-val, meg a "halmozottan hátrányos helyzetű" arab, homoszexuális, mozgássérült Rahabot játszó Said Taghmaouival) hiteles; a fogyatékosság itt nem tehetetlen szánalmat kelt, hanem cselekvő beleérzést, ebben a világban sokféle sorsot osztanak, nem lehet berendezni kizárólag az egészségesek, gazdagok, szerencsések kényére. Ki tolókocsival száll fölébe, annak térkép e táj, telve fehér foltokkal, áthághatatlan akadályokkal, nem tudja hogy jusson a metróba rámpa híján, hogyan kavarjon fel a magas hivatalokba és a többi, és a többi, a magyar mozgássérültnek túlélőtúra minden napja. Egy pillantás a járda sarkára, s máris tudod hol élsz.
Olyan tudás ez, amit a magyar társadalom eddig sem nagyon ismert, s az elmúlt évtized kíméletlen létharcában pedig még azt a keveset is feladta és feledte. És ne okoljuk mindenért a hatalmat és a törvényeket. Mifelénk valahogy nem nagyon készülnek már ilyesfajta szolidáris, de a patetikus bölcselkedést messzire elkerülő, életközeli és bőhumorú filmek. Pedig ezeknek aztán nem szabhat gátat a pénzhiány, Sinapi vagy Loach filmjei a külföldi átlaghoz képest igazi kisköltségvetésű filmek (a Légyott a Hetesen történetesen az Arte Kis Kamera sorozatába készült, az elnevezés arra utal, hogy a sorozat filmjeit amatőr digitálvideóra forgatták). E nagylelkűen mulatságos film szomorú tanulsága a kritikus számára: a magyar film nagy hendikepje továbbra sem az unos-untalan felemlegetett pénzhiány.
