Mire szolgálnak a filmes toplisták? Sokak szerint az orientáció, a figyelemfelhívás a feladatuk, olyan alkotások beemelése a kánonba, amelyek méltók arra, hogy megismerjük és beszéljünk róluk. Ez természetesen óriási tévedés. Egy „minden idők”-típusú filmes lista célja, hogy jelezzük vele, milyen különleges az ízlésünk, és mennyire szorosan tartjuk rajta az ujjunkat a kúlság ütőerén. Az alábbi listával próbálunk segíteni azoknak, akik a különféle társasági összejöveteleken csak a fal mellett mernek közlekedni, attól rettegve, hogy valaki hirtelen nekik szegezi azt a kérdést, hogy „És neked mik a kedvenc filmjeid?”

 
Felhőkarcoló szerelem (1923)

Van, aki szerint régi filmnek az számít, amiben a szereplők még sima mobilt használnak okostelefon helyett, és amikor szökőévente megnéznek egy ilyen történelem előtti mozgóképes relikviát, akkor büszkék magukra, amiért sikeresen áldoztak a magaskultúra oltárán. Akik kicsit nyitottabbak, azok hajlandóak a 60-as, 70-es évek klasszikusai közül is válogatni,

valódi cinefilnek azonban csak az mondhatja magát, akinek van legalább egy 100+ éve bemutatott film is a listáján.

Fontos, hogy tanúsítsunk önmérsékletet, és ne válasszuk mondjuk Georges Méliès Utazás a Holdba című 1902-es sci-fi klasszikusát, mert bár gegnek kiváló lenne, arról senki nem hinné el, hogy tényleg a kedvencünk. Kerüljük ugyanígy az olyan nyilvánvaló címeket, mint a Patyomkin páncélos vagy az Aranyláz, illetve mindent, ami a „Brüsszeli tizenkettőhöz” hasonló híres listákra felkerült. Ebből a szempontból tökéletes kompromisszum a Harold Lloyd-féle Felhőkarcoló szerelem. Nem olyan ismert, mint Chaplin vagy Buster Keaton leghíresebb filmjei, de az ínyencek tudnak róla. Ráadásul ebben a produkcióban látható minden idők egyik legmenőbb kaszkadőrjelenete is.

Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. (1975)

Bár az alapszabály valóban az, hogy hanyagolni kell a klasszikus listafilmeket, vannak speciális esetek. A patinás brit folyóirat, a Sight and Sound 1952 óta tízévente megszavaztatja filmkritikusokkal, kurátorokkal és forgalmazókkal, hogy melyek minden idők legjobb filmjei. A listát negyven éven keresztül Orson Welles Aranypolgára vezette, majd 2012-ben az Alfred Hitchcock-féle Szédülés vette át a helyét. 2022-ben azonban óriási meglepetésre egy olyan film végzett az élen, amit nemhogy a nagyközönség nem ismert, de még a filmkritikusok közül is csak a fekete övesek.

Chantal Akerman hiperrealista feminista alapvetése, amiben 200 percen keresztül nézhetjük egy özvegyasszony mindennapos rutinját, pont ezért tökéletes választás a listánkra. Ott van rajta a remekműség pecsétje, de mégis obskúrusnak számít. Beválogatásával jelezni tudjuk mi is a progresszivitásunkat, a feminizmus melletti elköteleződésünket, és mivel sokan vitatják a film elsőségének jogosságát a Sight and Sound listáján (súlyozni kellett a szavazatokat, hogy kijöjjön ez az eredmény),

még meg is veregethetjük a saját vállunkat a bátor kiállásunkért.

(A filmet szeptember 5-én bemutatja a Cirko mozi.)

Kommandó (1985)

Természetesen szeretnénk elkerülni, hogy sznobéria vádjával illessenek bennünket, ezért a listán szerepelnie kell olyan alkotásnak is, amivel világosan tudjuk jelezni, hogy számunkra nemcsak az üzbég szerzői drámák férnek bele a filmművészet fogalmába, de mondjuk a tesztoszterontól csöpögő akciómozik is. A Rambo, a Die Hard, a Predator vagy a Halálos fegyver szóba sem jöhet, olyan filmre van szükség, ami fullba tolja ugyan a műfaj kliséit, de ennek ellenére – vagy éppen ezért –

lehet érte ironikusan is rajongani.

A Kommandó pont ilyen, klasszikus B-kategóriás akciófilm, amelyben másfél órán keresztül nézhetjük, ahogy Schwarzenegger terminátorként gyalogol végig mindenkin, és közben favicceknek is beillő egysorosokkal terrorizálja az áldozatait. Egyszerre véresen komoly és (ön)paródiába illően komolytalan a produkció, a Kommandóval így azt is tudjuk illusztrálni, hogy nemcsak értjük, de szeretjük is a poént.

Jackie Brown (1997)

Ha vannak kedvenc rendezőink, akkor nagy a kísértés, hogy az ő legjobbjaikkal töltsük fel a listánkat, de ennél nagyobb böszmeséget nem is követhetnénk el. Spielberg, Coppola, Scorsese, Ridley Scott, Fincher és többi nagy név nagy klasszikusait hanyagolni kell, ha nem akarunk túl basic-nek tűnik, de ha mégsem tudjuk megállni, hogy egy kultrendezőhöz nyúljunk, akkor ne a nyilvánvaló filmet válasszuk az életművéből.

Tarantino esetében ez a Jackie Brown, az egyetlen regényadaptációja, ami úgy tarantinós, hogy közben mégsem az. Ha feltesszük a listánkra, két legyet ütünk egy csapásra. Kipipálhatjuk vele a nagy rendező rubrikát, másrészt ha még azt is kinyilvánítjuk mellé, hogy szerintünk ez Tarantino legjobb filmje, azzal egyből

az öntörvényű, rebellis kulturális megmondóember szerpébe helyezzük magunkat.

Oppenheimer (2023)

Sokan követik el azt a hibát, hogy friss filmeket nem tesznek fel a listáikra, azt sugallva ezzel, hogy ki kell állnia az idő próbáját egy produkciónak, amíg elkezdhet kanonizálódni. Mi azonban pont azt szeretnénk üzenni a listánkkal, hogy

csalhatatlan az ízlésünk, és akár egy tegnapelőtt bemutatott filmről is ki tudjuk mondani a végső verdiktet.

Az Oppenheimer ebből a szempontból nem tűnik kézenfekvő választásnak, egyrészt Oscar-díjas lett, ami pont a menőség ellentéte, másrészt korunk egyik legfelkapottabb mainstream filmese, Christopher Nolan rendezte. Mentségünkre szóljon, hogy az Oppenheimer messze a Nolan-életmű legartisztikusabbnak kinéző darabja, egy úgy nevezett komoly film, amelynek a listánkba emelésével kiállhatunk a Barbie által képviselt rózsaszín konzumerizmus ellen is, ha pedig a 7 Oscar-díjra kérdezne rá valaki, mondhatjuk nyugodtan, hogy nem azért, hanem annak ellenére került fel a listánkra. Azt pedig, hogy az Oppenheimer vetítésén olyan hangosan horkoltunk, hogy ránk szóltak a másik sorból, nem kell senkinek megtudnia.