Tisztázzunk valamit. Egy film soha nem tükrözi a valóságot. Minden film tartalmilag részigazság, és bár nagyon kísért, hogy végre kijelentsem a Don Jon alapján: íme, ezek vagyunk, ezt a kort éljük, bizony ide fajultunk – enyhén sarkítás lenne, és igen, minden olyan esetben, amikor egy film alapján ítéljük el/meg a mindenséget, elragadtatjuk magunkat. Sokkal lényegesebb most számomra az, hogy mennyire aktuálisnak, hitelesnek, modernnek tűnt a film tartalmilag, annak ellenére, hogy nem sok jóval kecsegtetett.
A filmet a stáblista alapján javarészt Joseph Gordon-Levitt színészpalánta jegyzi, akinek ez az első filmje, és eddig leginkább dögös nézéséről lehetett megjegyezni olyan filmekben, mint például a A sötét lovag: Felemelkedés, vagy az Eredet (Inception). Nem értek hozza, de mindenesetre nem lehet egy rossz pasas, és elsősorban miatta ültem előítélettel telve, feszengve be a moziba. A cím Don Jon, hogy a szolidabb fogékonyságú kíváncsiskodó rétegnek is rímeljen egy nagyot napjaink donjuanjára – és valóban, egy kortárs nőcsábász a film címszereplője, akinek a nőzésnél is nélkülözhetetlenebb szenvedélye a pornóra való maszturbálás. Hétköznapjai az edzőteremben, suliban és tévénézéssel, estéi ugyanazon a szórakozóhelyen, ugyanazzal a két baráttal, hétvégéi pedig a templomban és családjával telnek, ugyanis ő egy sztereotip olasz-amerikai család sarja. Minden héten meggyónja paráznaságát egy papautomata-szerű hangnak, aki a heti bűnbeesések alapján kioszt néhány random miatyánkat és pár üdvözlégyet.
A filmet elnézve Newtonra itt nem esett volna egyetlen alma sem, olyan szintű súlytalansági állapotban lebeg ugyanis Johhny, hogy még csak fel sem tűnik neki mimetikus papagájléte, amiben hűségesen éli szabványéletét. Minden buli ugyanúgy végződik: leteper, majd hazavisz egy nőt és másnap kirúgja (Joseph Gordon-Levitt hihetetlenül jó ebben az ún. „cocălar”-szerepben). Aztán megjelenik a tökéletes „piţipoancă”-maca (Scarlett Johansson), aki nem is adja magát olyan könnyen, előbb megismerné a fiú családját, és bemutatná az övéit, csak utána lehet szó szexről. A szülők imádják az új bigét, Don Jon szerelmes lesz, megkapta az ideális nőt, minden istenien alakul. Miután már minden nagyon klappol, és a fél mozi elhagyná a termet (legalábbis az a fele, aki számít), megtörténik a várva várt pillanat, ágyba bújnak. És ez sem bizonyul tökéletesnek, mit lehet hát tenni, hősünk újra kedvenc sportjához settenkedik vissza, amihez csak az egyik keze kell.
Igen, abszolút tudok azonosulni a főhőssel, maximálisan ez az érzésem nekem is, hogy a maszturbálás világát éljük. Az abszolút szex falcs ígérete a legfontosabb háttérzene lett hétköznapjainkban. Gyönyörű reklámarcok, villanó csöcsök az úton, variációk megunhatatlan sora, sminkalapú maszkok tartanak naphosszat erekcióban, megéri gyorsan váltogatni a partnereket – ez a határozott érzése az embernek –, van elég alternatíva a prérin, minél többet ki kell próbálni. Don Juan dagályos udvarló volt és mintha egy olyan kort képviselt volna, amiben a szerelem definíciója valamiféle mindent felülíró érzés, lelkiállapot volt. Esetünkben egy tökéletesen koreografált, rendesen végigcsinált küzdősport, a párzási aktus maga a non plus ultrája egy kapcsolatnak, a még jobb szex a tét. Amikor már eme virtuális propeller fordulatszáma maximumára hág, a libidónk nem pörgethető tovább, marad a félkezi munka. És igen, hitelesnek érzem és roppant aktuálisnak a film témáját (jelzem megint, nem általánosítok), szó szerint érezni a feszültséget: amikor párzani akarsz és nem élvezel földöntúlit, akkor meg sem érte az egész, mert akkor mit mesélsz majd a haveroknak.
A film utolsó fordulópontját nem lövöm le, mert elég okosan van felvezetve ahhoz, hogy itt és most ne foglalkozzak vele. Nem lesz a főhősnek túlagyalt revelációja önmagával kapcsolatban, de legalább saját keretein belül önmagáért képes lesz (élet)stratégiát váltani, érintőlegesen megváltja magát, ilyen értelemben okos happy enddel kecsegtet minket, nézőket is. Nem mondhatni, hogy a film kihagyhatatlan, de nem is vállakozik többre, mint amennyit megvalósít. Ritka példája annak, hogy végre értem azt, miért akar rendezni egy színész – és megnyugtat a tudat, hogy valaki úgy akar filmet csinálni, hogy valami őszintén bántja, és ezt meg akarja fogalmazni.
