Rózsás János

Búcsú Rózsás Jánostól

Szomorú kötelességemnek teszek most eleget, amikor igaz barátomat és földimet, szülõvárosom – Nagykanizsa – kiváló közéleti személyiségét és lokálpatriótáját búcsúztatom.
Rózsás János, a Gulag haláltáborainak elszenvedõje és hûséges krónikása, Budapesten született, 1926. augusztus 6-án, és 86 éves korában hunyt el kanizsai otthonában, 2012. november 2-án. Kevés olyan kortársat ismerek, aki hozzá hasonló kemény megpróbáltatásokon ment keresztül szinte egész életében; ugyanakkor ezek dacára is mindhalálig megõrizte emberi arcát, kiegyensúlyozott derûjét, jóhiszemûségét, önzetlen segítõkészségét, törhetetlen hitét és hazaszeretetét.
Földi léte nemzedékének mostoha, viharvert sorsára is rávilágít, akik közül nem különleges képességei révén emelkedett ki elsõsorban, hanem eredendõ humánumával és mindenkori szívós helytállásával. Élete azt példázza számunkra, hogy csöndes konoksággal, türelmes megértéssel, bölcs bizakodással olykor többet érhetünk el egy velejéig gonosz, ellenséges közegben, mint meggondolatlan hebehurgyasággal, ki-ha-nem-én hangoskodással, vagy éppenséggel felelõtlen, lázas „forradalmisággal”; amit természetesen senki ne tévesszen össze az elvtelen meghunyászkodással, a gyáva beletörõdéssel s a sunyi képmutatással. Rózsás János lelkében ugyanis nem hirtelen feltámadó és gyorsan kialvó szalmaláng lobogott, hanem olthatatlanul égõ, „energiatakarékos” öröktûz parázslott, mely mindig annyi fényt és meleget sugároz, amennyi éppen szükséges. Korán meg kellett tanulnia, hogy evilági pályafutásunk nem csupán könnyelmû kaland, szertelen, játékos kísérlet, hanem kitartó építkezés és a túlélésért, a boldogabb jövõért folytatott rendíthetetlen küzdelem is.
A II. világháború végén (1944 decemberében), alig 18 évesen tartóztatta le a megszálló Vörös Hadsereg, mert a vád szerint, magyar leventeként, önként harcolt a Szovjetunió ellen. Ifjúságának legszebb éveibõl 9 esztendõt töltött rabságban, a hatalmas birodalom különbözõ tájain. Elõször 2 évre Ukrajnába hurcolták, majd 3 éven át az észak-uráli Szolikamszk erdeiben vágta a fát, míg az utolsó 4 esztendõt Kazahsztánban töltötte, fõként Ekibasztuz bányásztelepülés közelében. Itt 3 évig együtt sínylõdött a késõbb Nobel-díjat nyert íróval, Alekszander Szolzsenyicinnel, akivel kölcsönösen megkedvelték egymást, s barátságuk utána is évtizedekig megmaradt (sokáig levelezgettek, ill. személyesen is többször találkoztak). „Névadója” (merthogy Rózsást sokan a magyar Szolzsenyicinnek hívták) igen elismerõen szólt róla, pl. „A GULAG-szigetcsoport” c. 3 kötetes mûvének kiadása kapcsán: „Többek között megemlítem Rózsás Jánost is. Éppen azért, hogy közismertté tegyem a nevét, mert egy nagyon jó szándékú és tisztességes magyar fiatalember, aki velem szenvedett egy táborban, és ma egy ismeretlen kis magyar helységben él. S akit két éve nyaggatnak, nyomorgatnak, hogy rólam kedvezõtlenül nyilatkozzon. A KGB megbízottait, aztán a helyi hatóságokat szabadították rá, hogy mindenáron beszéljen ellenem. Ám ez a magyar fiatalember mind a mai napig hallgat! Képzeljük magunk elé egy ilyen, vagy hasonló ember állapotát, aki az életét jobbá és könnyebbé tehetné azzal, hogy a KGB kívánságainak megfelelõen viselkedik. S õ, a tisztességes szándékú és jóakaratú magyar, nem nyilatkozik tisztességtelenül…”
Rózsás a fogságban is megõrizte emberségét és bizodalmát abban, hogy egyszer még visszatérhet hazájába, ahonnan törvénytelenül elrabolták. (Csak jelzem, hogy összesen kb. 40.000 Gulag-tábor volt akkoriban, ahol a sokszorosan összekevert etnikumok, nemzetiségek „olvasztó tégelyében” mintegy 100.000 honfitársunk is fuldoklott, s közülük alig 5.000 fõ érte meg a szabadulást Sztálin elpatkolása után.) Õ a szerencsés kevesekhez tartozott, mert 1953-ban végre hazajöhetett Nagykanizsára. Érdekes módon soha nem utálta meg az orosz népet, hiszen látta, hogy zömmel ártatlan a bolsevizmus elképesztõ rémségeiben, sõt azoknak maga is tehetetlen áldozata. Igyekezett mindenkivel jóban lenni, sõt az orosz nyelvet is olyannyira elsajátította, hogy eredetiben olvasgatta a híres irodalmi klasszikusokat. Mikor megkérdeztem tõle, hogy fõként mi segítette a borzalmak átvészelésében, azt válaszolta, hogy megbékélt sorsával, azaz nem háborgott, lázadozott a körülményei ellen; egyébként pedig megõrizte elmélyült katolikus hitét (mely ugyanakkor védelmezte is õt), és sokat fohászkodott Istenhez. Úgy tapasztalta, hogy a hívõknek több esélye volt az életben maradásra, mint akiknek semmi kapaszkodója nem maradt, és teljesen kiüresedtek, majd összetörtek kilátástalan helyzetükben.
Megmenekülése után elvette a felõle 9 éve hírt sem halló, kétségekben tipródó mátkáját, majd 3 gyermekük született. Sokáig nagy szegénységben éltek, mert a priusza mindenhova elkísérte, s a derék honi kommunisták gondoskodtak róla, hogy megkeserítsék hétköznapjaikat. (1962-ben a Szovjetunió Legfelsõbb Bírósága rehabilitálta ugyan, de itthon ez semmit se számított, mert továbbra is „osztályellenség” maradt.) Az anyagi feltételeket biztosító munkája mellett – nagy titokban – nyomban hozzáfogott tragikus emlékei rögzítéséhez s a Gulag-téma feldolgozásához. Kivételes memóriájának köszönhetõen százával, ezrével sorjáznak a különféle nevek könyveiben; szinte sebészi pontossággal örökítette meg az akkori helyszíneket és eseményeket. Ráadásul évtizedeken át úgy folytatta történelmi tényfeltáró és szépirodalmi erõfeszítéseit, hogy halvány reménye sem volt alkotásainak napvilágra kerülésére. Alapvetõen a módszerváltás után sem változott a sorsa – mert neveltetése nem engedte „rugalmasan beilleszkedni” –, noha több könyve is megjelent, s kimagasló munkásságát néhány (fél)hivatalos kitüntetéssel is megjutalmazták. 1990 után – szigorú elszigeteltségébõl elõbújva – végre lélekben is fölszabadult, de a balliberális köpönyegforgatók hazugságaiban, önzésében és árulásaiban is csalódnia kellett. Ráébredt, hogy ebben az álságos, új keletû „demokráciában” sem érezheti jól magát, amikor a nemzet túlnyomó része koldusbotra jutott, ill. meghasonlott önmagával. Hamar fölhagyott az aktív politizálással, s inkább a kutatásba és az írásba merült, ill. olykor kulturális és helyi ügyekben nyilvánult meg. Sorra látogatta az iskolákat, melyekben rendhagyó történelemórákat tartott, valamint országos fórumokon, nemzeti rendezvényeken is gyakran fellépett, ritkábban a trianoni gúnyhatárokon túl is. Legjelentõsebb eredménye mégis a ledöntött és helyben elhantolt kanizsai Nagy-Magyarország Emlékmû újraállításának kiharcolása volt (lásd az alanti cikkét!).
Soroljuk fel immár – cím szerint is – alkotói pályájának fontosabb mérföldköveit: 1986-87-ben, Münchenben (az emigráns Borbándi Gyula gondozásában) jelent meg a Keserû ifjúság, majd az Éltetõ reménység (ezeket pár év múlva Püskiék itthon is kiadták), aztán 1995-ben a Duszja nõvér, 2000-ben a GULAG lexikon (s 2008-ban ennek bõvített változata), 2005-ben a Leventesors, aztán 2008-ban a Válogatott írások. Sajnos meg kell állapítanom, hogy mûveit az elvárhatónál sokkal kevesebben forgatják, noha prózájának stílusa és kvalitásai semmivel sem gyengébbek Szolzsenyicinénál; sõt meg merném kockáztatni, hogy inkább Rózsás felé billen a mérleg nyelve.
Említsük meg Rózsás János néhány kitüntetését is: A nemzet érdekében végzett sokoldalú és hasznos tevékenységéért Nagykanizsa és Zala megye díszpolgárává, majd vitézzé avatták; 1999-ben megkapta a II. Világháborús Emlékérmet, 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2003-ban a Magyar Mûvészeti Akadémia aranyérmét, 2006-ban az 1956-os emléklapot és ezüstérmet, 2007-ben a POFOSZ-tól a Hazáért Érdemkereszt arany fokozatát, 2011-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét (polgári tagozat). Ezek aligha kárpótolták az elviselt üldöztetésekért és szörnyûségekért, mégis valamiféle gyógyírt és sovány vigaszt jelenthettek számára.
http://internetfigyelo.wordpress.com/2012/11/17/bucsu-rozsas-janostol/