1. Eszement Freddy (2001)

Tom Green kanadai komikus döbbenetesen alacsony színvonalon indította az új évezredet, amikor elkészítette legendásan rossz filmjét, az Eszement Freddyt, amelynek még eredeti címét is mintha azért találták volna ki, hogy elvegye a potenciális mozinézők kedvét a jegyvásárlástól. Freddy Got Fingered, azaz “Freddy-t megujjazták”. Igen, még el sem kezdődött a film, de máris kényelmetlenül érezzük magunkat.

Ha pedig sikeresen átszenvedtük Green másfél órás agymenését, a kényelmetlenség mellett még az undor, a szánalom, és a depresszió jeleit is felfedezhetjük magunkon. A történet egy rajzfilmes karrierről álmodó szociopatáról és rettenetes családtagjairól szól, akik egyre kevésbé vicces és egyre undorítóbb módokon kínozzák egymást. 

A filmnek bemutatása óta azonban kisebb rajongótábora is összegyűlt, akik értékelni tudták a film arcpirító elborultságát, és az “olyan rossz, hogy már jó” műfaj modern klasszikusaként tartják azt számon. De ahogy Roger Ebert fogalmazott 2001-ben: “Talán eljön az a nap, amikor az Eszement Freddyre a neoszürrealizmus mérföldköveként tekintünk. Az a nap viszont sosem fog eljönni, amikor vicces lesz.”

2. Minizsenik 2. (2004)

Mit is lehetne várni egy kisbabákról szóló szuperhősfilm folytatásától? Ha azt mondjuk, “semmit az égvilágon”, még túlzottan optimisták is vagyunk. Az eredeti, 1999-es Minizsenik önmagában is egy visszataszító élmény a felnőttként viselkedő, karatézó, intrikázó kisbabákkal, akik kalandjaik során csupán a borzalmas effekteket és poénokat nem képesek legyőzni (mindenki mást elvernek). A dolog azonban még hajmeresztőbbé vált, ugyanis ez a film valahogy sikeres lett annyira, hogy öt évvel később elkészülhessen a folytatás. Ekkor úgy tűnt helyreállt a világ rendje: a Minizsenik 2. óriásit bukott, és azóta is a filmtörténet egyik legrosszabb alkotásaként tartják számon. Arra a fejleményre pedig, hogy még ezután is készült három (!!!!), közvetlenül DVD-n megjelenő folytatás, már nincsenek megfelelő jelzőink.

Érdemes a filmsorozat összes részét messze elkerülni, ám ha valami morbid kíváncsiság arra hajtana minket, hogy pontos definíciót keressünk a humor szó ellentétéhez, vagy lecsekkoljuk a legsötétebb mélységeket, ahová a Lumiére-testvérek találmánya valaha mutálódott, érdemes a második, történelmien rossz résszel sütni szénné a szinapszisokat az agyunkban. Mondjuk a száradó festéket nézni talán tartalmasabb élmény lenne ennél.

3. Tök alsó 2. - Európai turné (2005)

A nem túl kiemelkedő karriert magáénak tudó Rob Schneider vígjátékának első része se volt egy Bergman, ám az Európában játszódó folytatással még alacsonyabbra ásta el a lécet. A történet szerint az Amszterdamba látogató egykori férfi prostituáltnak újra vissza kell térnie korábbi szakmájához,

mert csak így tud elkapni egy férfi prostituáltakat célzó sorozatgyilkost.

Ember legyen a talpán, aki ebből az alapötletből képes lenne kihozni egy épkézláb filmet - Schneiderék úgy döntöttek, hogy nem is próbálkoznak. Az Európai turné tele van lusta fordulatokkal, ócska pöcsös-puncis poénokkal, és elképesztően gáz alakításokkal. Ha viszont cölibátusba terveznénk vonulni, mindenképp üljük végig legalább egyszer, mert garantáltan egy életre elmegy tőle a kedvünk a szextől.

4. Norbit (2007)

Nyilván megvan a rajongótábora a vígjátékok azon fura alműfajának, amikor Eddie Murphy egyszerre több karaktert is alakít. Ez a felállás az Amerikába jöttemmel vált eladhatóvá, a kétezres évekre azonban már jócskán kifáradt. Ezt talán legszemléletesebben a Norbit című ocsmondány bizonyítja, amelyben a komikus egy pálcikatestű lúzert alakít, akit teljesen leural kövér (tehát vicces!!!) felesége… akit szintén ő játszik.

Ez nagyjából az egyetlen “poén” a filmben: egy kövér nő, akit egy férfi játszik. Ha magunkhoz tértünk a padlón fetrengős röhögésből, és túltesszük magunkat azon is, hogy mennyire sértő lehet ez a koncepció, mást már nem igazán várhatunk a filmtől, amely tele van még elvileg viccesnek szánt, de valójában elképesztően nyomasztó és lehangoló jelenetekkel. Külön szomorú, hogy Murphy katasztrófafilmje a mindig zseniális Thandiwe Newtont is lerángatja magával a sárba.

Csak nézzünk rá az alábbi promóciós képre, hogy a filmtől és az élettől is elmenjen a kedvünk:

5. A guru (2008)

A hiúságból elkészült kreatív projektek ritkán sikerülnek jól Hollywoodban, akkor pedig főképp nem, ha az ilyen filmeknek a nevettetés a céljuk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ez a 2008-as vígjáték, amely kis híján kicsinálta az Austin Powers-filmekből ismert Mike Myers karrierjét. Nem elég, hogy bődületesnek számító, 62 millió dolláros költségvetését sem tudta visszahozni, még begyűjtött pár Arany Málna-jelölést is, és a kritikusok körében is utálatnak “örvendhetett”.

A sztori egy kanadai származású, Indiában felnőtt szerelmi tanácsadó vulgáris bajlódásait követi nyomon. A film elsődleges problémája az, hogy Myers szemlátomást azt hiszi: minden egyes szexuális vagy altesti utalás önmagában vicces, és nincs is szükség más hozzáadott értékre. Az összképen az is ront, hogy A guru túlegyszerűsítve, elég bunkó módon áll az indiai kultúrához, valamint a legendás Ben Kingsley-t is megalázza azzal, hogy a képernyőre teszi ebben a roppant kínos katasztrófában.

6. Movie 43: Botrányfilm (2013)

Hugh Jackman, Kristen Bell, Emma Stone, Kieran Culkin, Gerard Butler, Halle Berry, Naomi Watts, Kate Winslet, Chris Pratt, Richard Gere és még sokan mások… Hogy lett mégis élvezhetetlen szemét a Movie 43? A szkeccsfilm számos különböző, rövid történetet mesél el, így talán egyszerű lehetett meggyőzni a sztárokat, hogy ugorjanak be egy-egy pár napos forgatásra, főleg ha olyan, elismert nevek rendezik őket, mint James Gunn, Bob Odenkirk, Brett Ratner, vagy Elizabeth Banks. Viszont akadtak olyanok is, akik megpróbáltak kikerülni a filmből, mint például Gere.  

Ha másra nem is jó a Movie 43, arra mindenképp alkalmas, hogy az összes résztvevő karrierjének definitív mélypontjaként szolgáljon. 

A különböző sztoriszálakat még összefoglalni is nehéz némi émelygős borzongás nélkül. Hogy nézne ki Hugh Jackman, ha herék lógnának az álláról? Többé nem kell elképzelnie. Mekkora sikerrel vág bele a kakiszexbe Chris Pratt, és akkori felesége, Anna Faris? Hát nem sokkal. Milyen Gerard Butler túszul ejtett koboldként? Rossz. Tudunk nevetni azon, ahogy egy fiatalkorú Jeremy Allen White-ot (A mackó) embertelen módon kínoznak a szülei (Naomi Watts, Liev Schreiber)? Nem, nem és nem. Nagyon megnyugtató lenne, ha a Movie 43-t csupán a világ egyik legrosszabb szkeccsfilmjének kellene bélyegeznünk, és nem az egyik legrosszabb vígjátékának, meg úgy általában audiovizuális termékének.

7. Az emoji-film (2017)

Általában nem szokott jól elsülni, amikor egy-egy gigastúdió önhatalmúan eldönti, hogy ők bizony-bizony értenek a fiatalság nyelvén, és trendi, vonzó filmet fognak nekik készíteni. Az utóbbi idők legsúlyosabb ilyen jellegű ballépése a 2017-es Az emoji-film volt. A listánkon szereplő alkotások túlnyomó részével ellentétben itt nem arról van szó, hogy egy kreatív elme túllőtt a célon, és magabiztos ízléstelenséggel próbált vicceskedni: Az emoji-film egy cinikus, kiskanállal kimért, ízig-vérig 21. századi stúdiótermék, amely nem is felháborítóan rossz, csak felháborítóan unalmas.

Az ezerszer látott animációs stílus, és az ilyen filmekben jellemző sztorielemek minden kreativitás nélküli megismétléséhez még kimondottan közepes színészi munka is párosult. T. J. Miller és James Corden kínos dumái mellett ráadásul Sir Patrick Stewart helyében is szégyellhetjük magunkat, aki szó szerint egy rakás szarnak adta a hangját az alkotásban. Nem is érdemes tovább ragozni.