Egy gyárcsarnok üveg mennyezetét látjuk, miközben a narrátor a következő idézetet mondja: "egy keselyű, egy vad keselyű szaggat minket..." Majd megismerkedünk Verával és Jardával, illetve gyötrődéseikkel, a haláltól s fájdalomtól való félelmükkel. Pofonok csattannak, söröskorsók csapódnak. Düh, kilátástalanság, lézengés. A film azt az újra és újra jelentkező problémát próbálja megfogalmazni, hogy bizonyos magatartások felett eljár az idő, az új nemzedék új viselkedési normát hoz magával, melyhez az idősebbek, ez esetben Jarda, nem tudnak hozzáigazodni. Csalódnak, meghasonlanak, nevetséges figurává válnak, ahogy nap mint nap megpróbálják érvényesíteni elképzelésüket s mindig falba ütköznek. Schorm viszonya tehetetlen-élhetetlen hőséhez kettős: együttérző és gúnyosan leleplező. Hisz az új képviselői olyan régi értékeket is elvetnek, amelyek közt folytatásra méltók is lennének...