Na, akkor ezt így pontosítsuk egy kicsit:


1. A hatvanas évek elején indultak olyanok, mint Makk Károly, Jancsó, Kovács András (Nehéz Emberek), Sára Sándor, Huszárik Zoltán, Herskó János, és mások."

Makk Károly, Jancsó (jó tudni, hogy õ aztán tényleg propagandadarabokkal kezdett!) és Herskó az ötvenes években készítették elsõ filmjeiket (tehát a korban középgenerációsnak számítottak), Huszárik pedig már a hatvanas évek második harmadának végén indult, egy teljesen más, termékenyebb és már szabadabb közegben. Az említettek közül egyedül Kovács András indult a hatvanas évek elején.



2. "Azt is tudni kell, hogy akkoriban sokan örültek, ha munkát kaptak (mint Páger Antal, Sinkovits Imre, Molnár Tibor és mások)."

Páger Antal valóban nehéz helyzetben volt hazatértekor - kevesen tudják, hogy a középgenerációs rendezõk, illetve az oldschool olyan képviselõi, mint Bán Frigyes, nagyon sokat tettek azért, hogy õ visszatérhessen a filméletbe. 1961-ben azonban már ismét a középpontban volt - sõt, a 60-as években az idõszak egyik legközkedveltebb filmszínésze lett, rengeteg alkotásban szerepelt. Egyébként színházaknál is lehetett munkát kapni ekkoriban, szóval, az õ esetében erõs túlzás az, hogy "örülhetett, ha munkát kapott".

Sinkovits Imre fiatalnak számított még ekkor - kétségtelenül nem szerepelt még sokat, de az õ esetében is túlzás, hogy "örülhetett, ha munkát kapott". A hatvanas évek elejétõl egyre népszerûbb lett, a "Tizedes meg a többiek"-tõl pedig egyenesen sztárrá vált.

Molnár Tibor ugyan nem játszhatott fõszerepet - holott meglett volna minden kvalitása hozzá - mellékszerepekben is hihetetlenül erõs, hiteles figurákat hozott. Õt valóban foglalkoztathatták volna jobban is a korban - ezt én is így látom - de õ sem volt az a kimondott "örülhet, hogy egyáltalán játszhat valahol" kategória.

Azon kívül ne feledjük el, hogy ezek a színészek egytõl egyig a színházban kezdtek, ahol hihetetlenül szerették és megbecsülték õket. Még ha vidékre kerültek, vagy mellõzték is õket a nagy színházak, akkor is megfelelõ szinten kezelték, s megkapták a szûkséges támogatást a rendezõk és a színházak vezetése részérõl.



3. "A filmekben, irodalomban ott KELLETT hogy legyen a "vörös farok" (bármirõl szól, lennie kellett benne "tudományos szocializmusnak")."

Már ekkor sem feltétlenül.

Aki tanulmányozza a Kádár-kor vonatkozó periódusának kulturális diskurzusát, meglepõen arra az eredményre juthat, hogy az értelmiségiek többsége azért, ahol tudta, már ekkor is kerülték a vörös farkat - vagy, hogy képszerûbbek legyünk, lólábat. Aki nagyon belebújik a korszak dolgaiba, az arra a megközelítésre juthat, hogy nagyon is lehet vitatkozni az állításaiddal.

Ráadásul a "Megöltek egy lányt" egy olyan törekvés szép példája, amely abszolút apolitikusnak tekinthetõ a korszak filmmûvészetében - ráadásul központi nyomásra volt apolitikus!

Az 1956. utáni nagyjából öt esztendõben ugyanis nem lehetett politizáló filmeket vetíteni. Nem egyszerûen arról volt itt szó, hogy a rendszer félt a propagandisztikus mûvektõl - egyáltalán nem lehetett politizálni. A filmet magától a politikumtól féltették a berendezkedõ Kádár-rendszer intendánsai.

Maximum a Horthy-rendszerrõl és a korábbi idõszakokról lehetett filmet csinálni, de ott is csak nagyon szõr mentén szabadott behozni a politikát 1962-1963-ig. Az ebben az idõszakban készült filmek többnyire (ez éppen nem) irodalmi alkotások adaptációi, legyenek azok baloldali, vagy politikailag beskatulyázhatatlan alkotók mûvei, a lényeg az érzelmi tartalom.

A korszak filmjére nagyon erõsen hat a francia lírai, illetve az olasz neorealizmus öröksége - többnyire szuburbán környezetben játszódnak, a társadalom perifériájára szorult hõsökrõl beszélnek (ebbõl következõen 1945. elõtti idõszakokban játszódnak), de többnyire személyiségeket, egyéniségeket állítanak a középpontba, az õ történetüket mondják el. Finom, néha expresszív, néha szinte impresszionista fekete-fehér képek, esztétizáló, néha a szentimentalizmusig elvitt érzelmesség jellemzi ezeket az alkotásokat.

És tegyük hozzá, ezek szinte egytõl egyig jó filmek, kiváló színészekkel - a gyönyörû Törõcsik Marival, a még gyönyörûbb Krencsey Marianne-nal és a szintén rendkívül szép Papp Évával a fõszerepben. Ezek a filmek pont azért élvezetesek, mert egyetemes emberi értékeket közvetítenek túlerõltetett társadalmi mondanivaló nélkül.

Tessék csak megnézni az olyan filmeket, mint a "Vasvirág" megrendítõ, méy emberi drámája, mely ráadásul Gelléri Andor Endre lírai finomságú novelláinak mindmáig egyetlen magyar filmadaptációja, vagy az "Akiket a pacsirta elkísér" c. bûnrossz Darvas József-regénybõl készült lírai szépségû, gyönyörû alkotást (szintén az általam rajongva szeretett Papp Évával a fõszerepben - akinek szintén fantasztikus filmje az "Égrenyíló ablak"). És persze itt van két személyes kedvencem Bara Margittal: az 1957-es "Bakaruhában" Hunyady Sándor, és az 1961-es "Katonanóta" Hunyady apja, Bródy Sándor írásából.

Emellett a stílus mellett 1961-ig még két zsáner darabjai váltogatják egymát: a klasszikus irodalmi adaptáció (Aranyember, Szegény gazdagok, Szent Péter esernyõje) és a vígjáték (Kölyök, Csendes otthon, Micsoda éjszaka, Két emelet boldogság).

Bár mindhárom filmtípus jegyében ragyogó munkák születnek, progresszió szempontjából egyértelmûen a lírai és neorealista típust továbbvivõ alkotások bírnak a legnagyobb jelentõsséggel, hiszen ezek rendezói rengeteg stílusbeli fogással kísérleteznek, amely a hatvanas évek filmes robbanásának megelõlegezõje lett.

Ekkor éppen kevés a propagandisztikus jellegû film - a Kádár-korszak államszocilaista identitástudata majd csak a hatvanas évek elsõ harmadának végétõl teremtõdik meg filmen. Akkor viszont már nagyon...



4. ".Nádasy 56-ban írt egy forgatókönyvet, "Keserû igazság" címmel, amit 30 évig nem mutathattak be. Nyilván kifelejtette a vörös farkot."

Nem egészen, bár kortárs szemmel nézve kétségtelenül komoly nézõpontváltást hozó filmek közül való - de nem a rendszer egészére vonatkozik (amit a nyolcvanas évek végéig nem is igen lehet kritizálni), hanem csupán elszigetelt esetet ábrázol. Igaz a FILM (merthogy nem a forgatókönyvet mutatták be harminc évvel késõbb, hanem a belõle készült FILMET), szimbólumaiban az egész rendszerre vonatkoztat, de mondjuk a Tanúhoz képest államszocialista esti mese.

Akárhogyan is van, a "Keserû igazságot", amely éppen 1956-ban készült el, nem azért tûnteték el aztán a kora Kádár-kori süllyesztõben, mert a rendszerrel szemben politizált, hanem pusztán azért, mert politizált. Mint ahogy már elmondtam, ezt akkoriban nem igen díjazták...

Egyébként, tegyük még hozzá, hogy a forgatókönyvet Nádasy harmadmagával írta, a filmet pedig rendezõként és forgatókönyvíróként is elsõsorban egy bizonyos Várkonyi Zoltán jegyezte.



5. "Arról nem beszélve, hogy olyan "gyanús elemekkel" forgatott, mint Páger, Sinkovits, Bárdy, Latinovits."

Págert és Sinkovitsot már megbeszéltük.

Bárdy önmagában nem volt gyanúsabb elem, mint bárki más. Vagy én legalábbis nem tudok róla. Elsõsorban színész volt, nem tudok politizáló gesztusáról. A rendszerváltás után sem hallottam ilyesmirõl.

Ami Latinovits-ot illeti, a fiatal színész hol van még a hatvanas évek elején attól a késõbbi önmagától, aki színészként, rendezõként és magánemberként egyaránt rendkívül gyanússá, néha és néhol tulajdonképpen elviselhetetlenné vált a rendszer kiszolgálói elõtt.


Na, csak ennyit szerettem volna pontosítani most... :)