Téma: Az ajtó

olahmiki1959 2012 dec. 24. - 05:10:00
(88/148)
Kedves Vinogradov, és kedves Greghouse.

Miután mindketten a barátaim vagytok, - természetesen csak olyan formában, és úgy, ahogyan ez a neten ismeretlen emberek között lehetséges, ráadásul mindkettõtöket más-más dolog miatt, de nagyon jó fejnek tartalak, - nekem borzasztó kínos látni, amikor két jó fej valami butaság miatt összeugrik, ahelyett, hogy jól eldumcsizna egymással.
Ugyanakkor jól tudom, hogy a fogadatlan prókátor szerepe a világ leghálátlanabb dolga, ugyanis az illetõ kívülállóként a saját fejére zúdíthatja mindazt az indulatot, ami a két vitába keveredett ember között felhorgadt.
Nem mondom azt, hogy béküljetek ki, mert az túl egyszerû lenne, inkább azt mondom, ne adjátok fel ilyen könnyen.
Mindketten sokat tudtok a filmrõl, nagyon jól, harmadik olvasók számára is élvezetesen, elgondolkodtatóan, információgazdagon írtok a filmekrõl, talán nem kéne ilyen kurtán-furcsán abbahagyni ezt a diskurzust.
De hogy ne csak a levegõbe beszéljek, néhány gondolatomat én is behozom a beszélgetésbe, aztán majd meglátjuk, mi lesz belõle.
Én nem vagyok filmes szakértõ, mint ti, nem tudom egy rendezõ filmjeinek stílusát elhelyezni egy képzeletbeli filmes palettán, és összehasonlítani õket stílusjegyek, történelmi háttér, identitásproblémák és a filmmûvészetben elfoglalt helyük alapján.
Mint nézõ, szubjektív, vitatható, benyomásokra, tetszésre, katarzis-élményre, vizualitásra épülõ véleményt tudok mondani.
Számomra a legemlékezetesebb Szabó filmek a Szerelmesfilm, és a Redl ezredes.
A Szerelmesfilm a hatvanas évek fiatal értelmiségének útkeresése, egy diákszerelmen keresztül, amely nem tudja függetleníteni magát a kelet-európai, és különösen a magyar történelmi háttértõl, és a két fiatal egymásra találása, majd elszakadása egymástól tulajdonképpen csak keretéül szolgál a mindnyájunkban gyökerezõ, minden lélegzetvételünkben, önkéntelen mozdulatunkban jelenlévõ történelem számára, amely annyira belénk ivódott, hogy a legteljesebb magánéleti, emberi megnyilvánulásainkat is megmérgezi, szertefoszlatja, szétmarja.
Számomra a Szerelmesfilm legemlékezetesebb, legszívszorítóbb pillanata a legutolsó jelenetek egyike, amikor Bálint András, aki azért megy ki Franciaországba, hogy a régi szerelmével találkozzon, már hazafelé indul, és a pályaudvaron, ahol az induláság még van néhány perc, leszáll a vonatról, hogy vegyen egy újságot.
És amikor kilép a pályaudvar kapuján, akkor jön rá, hogy tulajdonképpen Franciaországból, és Párizsból nem látott semmit, mert a múlt, és a magyar történelem annyira fogva tartotta, annyira utánanyúlt, hogy egész idõ alatt csak a régi, a magyarországi, évtizedekkel ezelõtti dolgokkal foglalkozott, és ahogy megpróbál az utolsó néhány percben valamilyen emlékképet magával vinni ebbõl az utazásból, ahogy nézi, hogy a délutáni langyos napsugarak ferdén beesnek a szûk utcába, ahogy a rendõr mosolyogva odaint valakinek, ahogy a sarki kávéház teraszán a fiatalok összebújnak, egy békés, nyugodt párizsi utcaképet látunk, és Bálint András csak áll, összehúzott szemmel, és ebben a képben minden benne van, a szerencsétlenségünk, a bénaságunk, az elszalasztott lehetõségek, az, hogy egy magyar fiatalember a hatvanas évek végén kijut Franciaországba, és nem tud vele mit kezdeni, s talán soha még egyszer ilyen lehetõsége nem lesz az életben, benne van az egész történelmünk, az, hogy mindig mindenhol mi húztuk a rövidebbet, a csóróságunk, a szánalomraméltóságunk, a balsorsunk, a szívszorító mivoltunk.
Ha Szabó István csak ezt az egy jelenetet forgatta volna le életében, akkor is kitörölhetetlen része lenne a magyar filmtörténetnek.
A "Redl ezredes" szerintem a "nagy trilógia" legjobban sikerült darabja, még a "Mephisto"-nál is jobb, emlékezetesebb, súlyosabb, és ha nem lenne annyira "magyar történelem-specifikus", legalább olyan nemzetközi elismerést vívhatott volna ki, mint a "Mephisto", amely egyébként teljesen megérdemelten nyerte el az Oscar-t.
Természetesen, azt mindnyájan tudjuk, hogy a kelet-európai filmek az Oscar -díjért induló versenyben - különösen a rendszerváltás elõtt, - mindig valamiféle különleges ízzel, jelentõséggel, a "sorok között való olvasás" izgalmával bírtak egy nyugati kritikus, vagy nézõ számára.
Wajda "Vasember" címû filmje, a szovjet "Moszkva nem hisz a könnyeknek", vagy Menzel filmjei, a "Szigorúan ellenõrzött vonatok", de még inkább az "Üzlet a korzón" mind-mind ebbe a sorba tartoztak.
Brandauer elképesztõen nagy színész, az alakításait nyugodtan nevezhetjük zseniálisnak ezekben a filmekben, és ahogy a további filmes pályafutását figyeltem, soha nem kapott még csak hasonló jelentõségû, súlyú, értékû szerepeket, mint Szabó filmjeiben.

A "Bizalom", - amit egyébként szintén jelöltek Oscarra, - két nagy színész , Bánsági Ildikó és Andorai Péter jutalomjátéka, amelyben két idegen, egymás iránt bizalmatlan ember a történelem poklában, kényszerû összezártságban nagyon lassan megnyílik egymás felé, olyannyira, hogy végül a lelki lemeztelenedésük sokkal katartikusabb élmény a nézõ számára, mintha testi intimitásokat mutatna a kamera. Nagyon jelentõs film, de egy kissé mintha el lenne felejtve, kevés szó esik róla, és nagyon ritkán bukkan fel valahol.


"Az ajtó" címû könyvet én nem olvastam, - ez lehet rossz, de lehet jó is, hiszen elõítéletmentesen tudtam leülni a filmet megnézni, - tehát csak arról tudok beszélni, amit láttam a képernyõn.
Szép film, jó film, de semmiképpen sem "nagy" film.
Ha egyszer láttad, nem érzel késztetést arra, hogy még egyszer megnézd - ami számomra a tetszés, a minõség, a maradandóság egyik csalhatatlan fokmérõje.
Helen Mirren kitûnõ színésznõ, jól tudott azonosulni egy idõs, a történelem viharában rengeteg viszontagságot átélt magyar asszony figurájával, de azt kell mondjam, ha a stáb és Szabó István nem a nemzetközi filmforgalmazást tartotta volna szem elõtt, és magyar színésznõnek adta volna a fõszerepet, akkor mondjuk Törõcsik Mari félkézzel játszotta volna le a vászonról Helen Mirrent. Ezt a korrektség kedvéért mindenképpen le szerettem volna írni.
Ahogy valaki elõttem írta, a film tulajdonképpen kerek kis epizódok laza egymásutánjából áll, amelyek igazából nem állnak össze kerek egésszé, a linearitás folyamatosságát nem éreztem átívelni a filmen, még a filmes megoldás, az egy-egy epizód végén elsötétülõ kép is mintegy az adott jelenet lezárását volt hivatott kifejezni.
A történet szép, elgondolkodtató, tragikus, némiképp meg is magyarázza az idõs asszony, Emerenc tüskésségét, érdes modorát, zárkózottságát, mégsem tudott megérinteni igazán, katarzis nem történt, - lehet, hogy ez nem is volt feladata a filmnek, - sõt, a film vége után inkább valamiféle hiányérzet alakult ki bennem.
A párbeszédek idõnként kifejezetten mesterkéltnek hatottak, érdekes módon, miután családi körben néztük a filmet, bizonyos részeknél, Emerenc nagyívû, filozófiai fejtegetéseinél egyszerre mondtuk, hogy "Így nem beszél egy egyszerû asszony, az biztos".
A dramaturgok feladata lett volna, hogy életszerûbb, hihetõbb formába öntsék az írónõ biztosan nagyon színvonalas mondatait, amelyek olvasva valószínûleg belesimultak a regénybe, de a filmes élõbeszédben sokszor természetellenesnek hatottak.
Az operatõri munka az, amely nemhogy kifogástalan, de egyenesen zseniális, - Ragályi Elemér már sokadszorra bizonyította be, hogy méltó helye van a világ legjobb operatõrei között, - a film képi megvalósítása gyönyörû, sokszor mintha megelevenedett festményeket látnánk magunk elõtt.

Néhány apró anakronisztikus hiba is elõfordult a filmben, például a mûtõsök zöld színû ruhája a történet után csak évekkel késõbb terjedt el a kórházakban, mert akkor gondolták azt, hogy a zöld szín megnyugtatólag hat a betegekre.
(Ezt sajnos személyes tapasztalatból tudom).
A hatvanas években az úgynevezett "kocka Lada", - még eredetibb nevén Zsiguli - egyáltalán nem volt az utcákon, mert a Szovjetunióban ugyan elkezdték már gyártani, de hozzánk csak a 70-es évek elején jutott el.
Akkoriban a taxi vállalat Moszkvics, Volga, illetve kissé ormótlan Warsawa autókat használt, Zsigulit egyáltalán nem.
A parlamenti jelenetnél a televíziós kamerák fazonja is teljesen más volt, egy forgatható, négy objektíves kamera volt használatban, a szögletes, a tv mératarányaihoz hasonló objektív csak sokkal késõbb terjedt el nálunk.

És a legnagyobb melléfogás, aminél egyenesen felszisszentem, amikor a Kossuth díjjal kapcsolatban Tibor azt mondja Magdának, hogy a kultuszminiszter keresi.
Ezt a kifejezést - kultuszminiszter - egészen a rendszerváltásig, ember ki nem mondta, és nem használta a szocialista Magyarországon!
Kulturális minisztert, sõt, leginkább mûvelõdésügyi minisztert mondtak az emberek, írtak le az újságírók, vagy mondtak be a hírolvasók.
A "kultuszminiszter" szó ugyanis valószínûleg a háború elõtti idõk rossz asszociációit sugallta az emberek és a hivatalos szervek számára, éppen ezért, soha senki nem használta.
Az autókra, orvosi köpenyekre vonatkozó hibák nem annyira jelentõsek, de egy ekkora bakit már észre kellett volna vennie Szabó Istvánnak, vagy a stáb többi tagjának, ez nagyon nagy hiba volt.
Természetesen igazságtalan lennék, ha nem beszélnék a film erényeirõl, a kitûnõ színészi alakításokról, - a mesterkélt párbeszédektõl függetlenül, - az érdekes, megrendítõ történetrõl, Emerenc bonyolult életútjáról, nehéz sorsáról, rossz, máig kiható döntéseirõl, az állatok jelentõs, kedves, szívhezszóló szerepeltetésérõl a filmben, de összességében egy kissé szétesõ, erõtlen, súlytalan, nem maradandó alkotást látott a nézõ a képernyõn, - legalábbis én, akivel persze nem kell egyetérteni.
Még az is felmerült bennem, hogy egyáltalán, szükség volt-e ezt a történetet így, nagyjátékfilm formátumban megfilmesíteni? Szerintem annyi "nem volt benne". A tv játék forma talán sokkal alkalmasabb lett volna Szabó Magda regényének filmes adaptációjához.
A filmben felbukkanó kérdések, - meddig tarthatunk magunk mellett valakit, akit szeretünk, és mikor kell elengednünk, sõt, a szenvedésének véget vetendõ, hozzásegíthetjük-e az életbõl való önként távozáshoz, - viszont valóban elgondolkodtató, súlyos, és továbbgondolásra, megbeszélésre váró kérdések...
offtopic
Heathcliff 2012 dec. 24. - 00:06:33
(87/148)
off
A halálosan beteg kutyádra ráköltöttél 70 ezer forintot. Miért? Tudtad, hogy nincs esélyed megmenteni. Miért nyújtottad meg "mesterségesen", mûtéttel, gyógyszerrel azt az idõszakot, amikor szenvedett, bepisilt, bekakilt, és már csak egy merõ fájdalom volt? Miért akartad magad mellett tartani, amikor tudtad, hogy úgysincs a számára remény? Miért nem szabadultál meg tõle, miért nem altattad el?
offtopic
vénasszonyok -nyara 2012 dec. 23. - 23:35:03
(86/148)
Azért tudok az ellenkezõjére is nem egy példát, amikor a szenvedés és a nem emberhez méltó állapot helyett valaki inkább önként a nemlétet választotta.
Merem remélni, hogy ilyen szituációban én sem tennék másképp, ha van választási lehetõségem.
Van akinek nincs. A poklot valahogy úgy képzelem el: fekszel, bénán, vakon, süketen, fájdalmaid vannak és még jelezni sem tudod, csak tehetetlenül tûrni, ki tudja meddig. Az egész világból csak a fájdalom létezik számodra, semmi más. Ez szerinted jobb a halálnál?
sdt 2012 dec. 23. - 20:55:46
(85/148)
Sorozatfüggõnek: ritka eset, de teljesen egyetértek. Ettõl jó a film, amit írtál.

Vénasszonyok nyara: orvosként azt kell, hogy mondjam, jobb, ha nem látjátok a haldokló betegek küzdelmét (ez természetes), és egy sincs közöttük, aki ne ragaszkodna utolsó percig az életéhez. Nincs másik élet. Amíg az ember egészséges, könnyen beszél: "ha én ilyen beteg lennék". Ha úgy alakul - minden megfordul és küzd. És ebben (ha hiszed, ha nem) EBBEN a heroikus küzdelemben méltó partner az orvos. Ne ítélj - nagyon más az élet, más a film.
vénasszonyok -nyara 2012 dec. 23. - 19:22:09
(84/148)
"Aki szeret, annak ölni is tudnia kell. Magyarul: miért hisszük azt, hogy MINDENÁRON MEG KELL MENTENÜNK VALAKIT, AKI ERRE NEM TART IGÉNYT???"

Nagy igazság! Álságos az egész mai orvostudomány és valóban álhumánum erõszakkal életben tartani és szenvedésre ítélni halálos beteg embereket, akik szeretnének méltósággal távozni a földi létbõl.
vénasszonyok -nyara 2012 dec. 23. - 19:17:18 Előzmény -greghouse-
(83/148)
Szabó István legõszintébb gesztusa a Kishonti Ildikó által megformált figura filmre vitele a "Bizalom"-ban.
Aki látta azt a személyt, az megérti a világpolitikát, a gazdasági válságok okait, Magyarország összes problémáját, mindent.
Sorozatfüggõ 2012 dec. 23. - 19:17:03
(82/148)
Sajnos, nem olvastam a könyvet, de a film megnézése után feltétlenül megteszem. Nekem tetszett a film , nem bántam meg, hogy szombat esti programként ezt választottam. Azonban érdekes, hogy szinte mindenki a rendezõi felfogásról, Szabó eddigi munkájáról stb. írt véleményt. De eddig semmit nem olvastam a hozzászólóktól arról, ami engem a legjobban felkavart és megragadott a film cselekményébõl. Persze ki mit szûr le egy alkotásból, az mindenkinek egyéni jellemén megy keresztül. Számomra a kulcsmondat a következõ volt: Aki szeret, annak ölni is tudnia kell. Magyarul: miért hisszük azt, hogy MINDENÁRON MEG KELL MENTENÜNK VALAKIT, AKI ERRE NEM TART IGÉNYT??? Emerenc sem akarta, hogy leleplezzék, hogy valaki megtudja a titkát, hogy valaki megmentse. Õ azt akarta, hogy hagyják elmenni, ha úgy látja jónak. Õ is segített a másik nõnek, amikor az úgy gondolta, neki már az a jó, hogy elmenjen. Emerenc azt mondta az írónõnek: egyszer te is el fogod altatni a kutyádat. Az írónõ nem értette meg a lényeget. Az emberek néha azért akarnak mindenáron segíteni a másikon, hogy megnyugtassák a saját lelkiismeretüket. "Én észrevettem a bajt, én segíteni akartam, én mindent megtettem érte" stb. Holott a nagy okos írónõ csak elárulta és megszégyenítette mások elõtt. Nem mindenkinek az a fontos, hogy meddig húzza, hanem az, hogy hogyan: becsületben, tartásban, emelt fõvel távozzon. Emerencnek azt tanította a nagyapja: tanuld meg, hogy ne szeress senkit. Szerencsére nem fogadta meg, de valahogy mindig olyat szeretett, /ember, állatot, férfit, gyereket/ aki vagy nem volt rá méltó, mert becsapta, vagy elvették tõle a szeretete tárgyát. Szerintem az írónõ sem érdemelte meg Emerenc szeretetét, mert igazából sosem értette meg ezt a csodálatos lelket. Aki mellesleg mindig rápirított a maga mélyen bölcs eszével. Magda csak valami rosszul értelmezett emberbaráti szeretetbõl akart rajta segíteni, de csak kiterítette õt a többiek szeme elé, amit Emerenc nem bocsátott meg neki. Különb volt a kutya, aki percre megérezte a szeretett lény halálát. Õ volt az egyetlen olyan teremtmény, aki feltétel nélkül szerette õt, aki az is elviselte, hogy igazságtalanul megveri, /zseniális volt a jelenet, ahogy Emerenc veri a kutyát, az meg lesunyva, szûkölve, halálra rémülten tûri, aztán egyetlen bocsánatkérõ szóra arcon nyalja a szeretett gazdát, mert ÉRZI, hogy igazából nem õrá haragszik./ Nem tudok mást írni most errõl a filmrõl, engem mélyen megérintett, aki nem ért velem egyet, nyugodtan tegye meg.
perry 2012 dec. 23. - 18:35:10 Előzmény -greghouse-
(81/148)
Mindig élvezettel olvasom hozzászólásaidat. Mivel ennél a filmnél már letettem a voksomat láthatod nem veled, érted vitatkozom.
Mindkettõtök álláspontja (te és Vinogradov) izgalmas. Alapból kár ízlésekrõl vitatkozni mivel az mindig a saját személyiségünkön szûrõdik át és nem nehéz rájönni, ahányan vagyunk annyi megközelítési mód.
Bizony nagy önkontrollra van szükség ahhoz, hogy képesek legyünk belátni tévedéseinket vagy érveink elfogyását és bizony, nehéz azt is tudomásul venni bizony kifogytunk belõlük tudom, mert én voltam már ebben a "csapdában".
Ekkor két lehetõség van a szintézis mással vagy a vita porondjának elhagyása.
Amint egy alkotás vagy alkotója erõsen hat ránk akkor az elsõ élmény hatására nem igazán boncolgatunk esztétikát vagy filmes megvalósítások mikéntjét, hagyom , hagyjuk a sodrás , hatás elementáris erejét hatni.
Aztán késõbb fogalmazzuk meg hiányérzeteinket vagy azokat pontokat amiket elvárási rendszerünkben nem találtuk
megfelelõnek.
Sokan a regényt kérik számon Szabó Istvánon, azon "sírnak" , hogy kimaradnak fontos részletek:
"Az egész filmnek nincs semmiféle íve. Látszik, hogy úgy van megalkotva, hogy mentek sorra a regény fejezetein: Megismerkednek, pipa; megtalálják a kutyát, pipa; Magda beléphet az ajtón, pipa... De azzal nem törõdnek, hogy mûködjön a filmen. Nincs egyetlenegy fejezet sem kibontva, az a néhány perc pedig amit egy-egy könyvbeli fejezetre szánnak, nevetségesen kevés.
A beállítások irritálóan ostobák. A flashbackek különösen. "
Arra nem is gondolva, hogy a film és regény eleve két külön kifejezési forma, nem ua. teljességet képviselik, de ua. azt gondolatiságot és mindkettõ nagyon határozottan és következetesen sugároz egy világot, élethelyzetet és fájóan szép emberi tulajdonságokkal szembesít.
Mindkét alkotást a személyes élmény gyötrelmei a megélt helyeztek drámája és természetesen lírája fonja át, azonosságban a korral és azzal a félelemmel amit a kor "szûk levegõjének" nevezhetünk.
Természetesen az is rendkívül izgalmas mit mondhat Szabó Magda és Szabó István a mostani 20s 30s éveit taposó fiataloknak evidens , hogy nem azt amit 60-70 éves fejjel mi éltünk át, bár mi gyermekként éppen eszmélõ tudattal de éppen követve az írót és a film rendezõjét.
Ma napság elég nehéz klasszikus értékeket közvetíteni Szabó Magdával élve kifogytunk a Régimódi történetekbõl.
Intenzívebben élünk, gyorsan tanulunk és még gyorsabban felejtünk hiszen korok jönnek és mennek és "eliramlik az élet".
Az ajtók nagyon kicsit nyitva vannak, majd végleg becsukódnak profán létünk, örömeink és bûneink velünk porladnak el vagy lépnek át a nirvánába, üdvözülésbe, reinkarnációba, kinek-kinek tetszése és vallása szerint.
Egy bizonyos az ajtónk be és ki kell lépni.
Tisztelettel mindkettõtök felé : perry
sdt 2012 dec. 23. - 17:35:24
(80/148)
Egyes hozzászólási elemekre reagálva.
Érdekes, sokan együtt értékelik az alkotók sorsát mûveikkel. Ha én ezt tenném, bizonyos utólagos információk birtokában elég sok író, színész, mûvész mûveit kellene "kihúznom". De nem, mûveik nekem "ott vannak" (és ott is maradnak).
Ami a megalkuvást illeti, a Mephisto kétségbeejtõen jól ábrázolja, és most nem is paszíroznám, ki, hol, mikor és hányan... Nagyon régen láttam, lehet, felületesen emlékszem, van benne egy jelenet, ahol az emigráns oktatja ki a (kompromisszumot kötõ?)személyt. Akár így volt, akár nem, a maradó ilyen-olyan alkalmazkodása (bizonyos szélsõ határok kivételével persze)nekem emberibb, és ebben az értelemben szimpatikusabb, mint a védõháló biztonságából oktatóé. Tessen mondani, Mephisto színésze helyében hányan utasították volna vissza a vezér páholyába történõ meghívást?
A hit, az istenszeretet elvei pedig bennünk vannak. Emerenc, aki úgy élte életét, hogy nem kívánt senkire támaszkodni és inkább elszenvedte a megaláztatásokat (gyerekként is, felnõttként is) másoknak is megadta ezt a jogot. Azt, hogy ez helyes-e (túl az etika, törvény keretein vagy belül) saját életünk (is) diktálja.
sdt 2012 dec. 23. - 17:18:45
(79/148)
Érdekes, jó film. Ne higgyétek, hogy nagyszüleink nagyon nagy többsége nem ilyen volt - megõrizte szuverenitását, úgy élt érzelmeiben, hogy utolsó percig önellátó akart maradni, s nem modorosság, hogy a segítséget kimondva, kimondatlanul rosszul tûri. Ezzel magára is csuk egy ajtót, s mikor ki kell nyitnia, önellátása képessége végét éli át. Az egész film benne van abban, amikor Grossman Évát várja, de nem akarja magányos sorsát deklarálni, várja, nagyon várja, s mikor nem jön el, a világ hálátlanságának érzi. Ja, igaza van. Azt, hogy adunk, gyakorta nem kell, mint tényt sem kimondani. Elfogadni, az az áldozat. Na, ennyi.
7/10
giggs985 2012 dec. 23. - 10:37:39 7/10
(78/148)
Sajnos nagyon gyenge adaptáció lett. Bár maga a regény is nehezen megfilmesíthetõ, de látható, hogy Szabó egész egyszerûen nem tudott mit kezdeni vele.
Az egész filmnek nincs semmiféle íve. Látszik, hogy úgy van megalkotva, hogy mentek sorra a regény fejezetein: Megismerkednek, pipa; megtalálják a kutyát, pipa; Magda beléphet az ajtón, pipa... De azzal nem törõdnek, hogy mûködjön a filmen. Nincs egyetlenegy fejezet sem kibontva, az a néhány perc pedig amit egy-egy könyvbeli fejezetre szánnak, nevetségesen kevés.
A beállítások irritálóan ostobák. A flashbackek különösen.
Ezért a filmért kár volt.
offtopic
Vinogradov 2012 dec. 22. - 23:26:54
(77/148)
Nem egészen.

Úgy tûnik, az én vétkem az, hogy megpróbáltam felhívni a figyelmedet bizonyos hibákra a kréta körül, mert tök véletlenül annyira jól rátapintottam a lényegre, hogy színvallás helyett szépen átmentél defenzívbe, "támadás a legjobb védekezés" stratégiai alapon.

Jól van, lelked rajta.

Én kiszálltam.

És sajnálom.

Lehetett volna ez egy konstruktív beszélgetés is.
10/10
-greghouse- 2012 dec. 22. - 23:04:43 10/10
(76/148)
Bocsánat, nyilván én vagyok a hülye te meg a zseni.
Mea culpa, mea maxima culpa.
offtopic
Vinogradov 2012 dec. 22. - 23:02:55
(75/148)
Te egészen egyszerûen nem is arra regaálsz, amit én leírok! :)

Én nem náciztam senkit, a Rokonokat én sem kedvelem, a Mephisto-t illetõen nem értünk egyet. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy továbbra is áll a kérdésem a bergmani és a fellinii-antonionii filmmûvészet általad felvetett, számomra értelmezhetetlen paradigmáját illetõen vagy hogy Szabó Pesta kapcsán nem létezõ kategóriákat emlegettél.

Meg például még olyanokra is, hogy:

1. Keverted a szezont a fazonnal.
2. Fellinit Antonionival
3. Bergmant Szabó Istvánnal.

Itt nem arról van szó, hogy ki mirõl mit gondol. Itt ténykérdésekrõl van szó, amelyekbõl Te egészen döbbenetes konklúziókat hoztál ki.

Bizonyára nagyon jó fej vagy, és azt sem kétlem, hogy remekül tudnánk beszélgetni, én csak fel akartam hívni a figyelmedet bizonyos bizarr distanciákra.

Semmi mást vagy rosszabbat nem szerettem volna elérni.
Vinogradov 2012 dec. 22. - 22:46:15
(74/148)
Szabó István egyike azon kevés magyar rendezõknek, akik tudják, hogyan kell összeegyeztetni a hazai témát a nemzetközi közönséggel. Amilyen tehetségtelen ebben pl. a szétajnározott Tarr Béla - na nem, mintha õ Szabó felelõsségtudatának és nemes szándékainak csak az ezredével felvértezve rendezne filmeket - olyan elsõrangú teljesítményeket mutat fel Szabó. Igen, õ az, aki autentikusan tud úgy rendezni, hogy a mondanivalója releváns és tartalmas legyen, és azt ugyanakkor mindenki meg is értse, külföldön és idehaza. A tartalmat és a minõséget össze tudja egyeztetni egy jól felépített és kidolgozott sztori igényével, ugyanakkor viszont igényes, Hollywood által sem félrepöckölhetõ high concept szempontok szerint alkot.

Persze Szabó sem lett egyik pillanatról a másikra az, ami - kinõtte magát, mondhatni.

Az elsõ témája az identitáskeresés volt (Apa, Szerelmesfilm). Ezt követõen érdeklõdése az éltetõ város, Budapest felé fordult - tíz évig csak Budapestrõl rendezett filmeket (Tûzoltó u. 25, Budapesti mesék, Várostérkép - Budapest). Ebben az idõszakban csak a magyar témákra fókuszál és csak a magyar közönségnek rendez. Jö filmeket, erõs filmeket - külföldön azonban csak meglehetõs háttértudás birtokában értelmezhetõ filmeket. Dokumentarizmus és mûvészi látásmód egyként keveredik a korai korszak filmjeiben, stilizáció és naturalizmus egyszerre határozza meg a végeredményt.

Ezt követõen figyelme a közép-európai sorskérdések felé fordul. Problémája: mi történt Közép-Európával és az itt élõ emberekkel, amely a második világháború embertelenségéig fajulhatott?

A Bizalom szinte a végén kezdi a történetet: a nagy világégés végnapjaiban. Dilemmája: helyreállítható-e ismét az ember és ember közti nyílt, következetes és õszinte kommunikáció?

Mituán hitet tesz amellett, hogy újrakezdeni márpedig muszáj, készít három filmet, amelyeknek kérdésfelvetése olyannyira egyívású, hogy õket tulajdonképpen "trilógia"-ként is emlegethetnénk.

A "trilógia" három filmjét három dolog kapcsolja leginkább egybe:

1. Egyetlen óriási mûvészi teljesítmény alapján nyugszik mindhárom alkotás, ez pedig Klaus Maria Brandauer fõszereplése.

2. Szabó témája ezekben a maratoni filmekben a Közép-európai összeomlás három különbözõ stációja és ehhez kapcsolódóan döntõen három fajta magatartás, mely az egyes kihívásokra releváns választ próbál adni.

3. Mindezekbõl következik, hogy ezek az alkotások végre, elõször és egyáltalán nem utoljára életmûve során, nemzetközi terjesztés céljából is forognak.

Bár sorrendjük nem azonos a három film történeti idõrendjével, mégis, most ez utóbbi szempont szerint fogok hivatkozni rájuk.

A "Redl ezredes" a nyitányt, a Monarchia bukásának elõidézõ okait kutatja (persze államszocialista párhuzamokkal vastagon telítve). A folytatást, az átmenetet a második és a harmadik birodalom között, egyetlen alakon, egyetlen illúziön keresztül mutatja be. A "Hanussen" a hatalom és az intuitív személy viszonyát vizsgálja, melynek konklúziója brutális: utóbbi egzisztenciális megsemmisítése. Végül pedig a Mephisto mutatja be, hogy az intuitív emberek azon speciális fajtája, akiket mûvésznek hívnak, hogyan élheti mégis túl a túlélhetetlent és hogyan játszhatja el az eljátszhatatlant, akkor is, amikor látszólag már minden játék létjogosultsága elveszett.

Szabó a kilencvenes években elkészíti a maga (mindjárt kettõ) rendszerváltásfilmjét. A "Találkozás Vénusszal" egy magyar mûvész viszontagságait ábrázolja egy idegen ország idegen városában, miközben próbálja a zene univerzális nyelvén önálló gondolatait is közvetíteni, míg az "Édes Emma, drága Böbe" azt mutatja be, hogy válik két, drága és édes pesti nõ számára a világ egyszercsak bizonytalanná, tulajdonképpen pont a rendszeráltás okán elszabaduló vadkapitalizmus keretei között.

A két film nagyon jól kiegészíti egymást. Az elsõ opusz nemzetközi porondra, a második inkább nekünk, magyaroknak készült. Elõbbi könnyedebb vígjáték, a magyar nyomasztó hangulatú, szomorkásabb narratívájú történet.

Szabó a kilencvenes évek vége óta készült filmjeire bajosan lehetne a korábbiakhoz hasonló skatulyákat húzni.

"A napfény íze" talán a legjelentõsebb darab az életmûben. Ebben az alkotásban maradéktalanul beteljesülnek Szabó korábbi célkitûzései:

- Megjelenik az identitáskeresésnek és az identitás megtalálásának jelentõssége.

- Nagy hangsúlyt kap Budapest, a "város", a "metropoplisz", a "helyszín".

- A közép-európai kontextus fontosságát fölösleges hangsúlyoznom, ahogy azt is, hogy a film szintézist próbál teremteni egy egész évszázad magyar és zsidó sorskérdéseit felvoultatva.

- Releváns üzenete van a rendszerváltást követõ nemzedékek számára, ugyanakkor magyar és nemzetközi porondon egyaránt megállja a helyét. Kellõképpen mélyen ábrázolja a történéseket ahhoz, hogy a magyarok részére is legyen mondanivalója, ugyanakkor kifelé is hathatósan közvetíti a számára fontos üzeneteket, úgy, hogy ott is megérthessék az ábrázolt helyzetek bonyolultságát.

Véleményem szerint "A napfény íze" mind a mai napig nem kap elég nyilvánosságot és korántsem foglalja el az õt megilletõ helyet a filmes köztudatunkban. Emellett az operatõri munka, a zene, a színészvezetés egyszerûen pazar, Ralph Phiennes pedig a három generáció szellemi municióját zavarba ejtõ magabiztossággal hordja elénk.

Az az érzésem, mintha az egész addigi életmû lezárása volna ez a hallatlanul meggyõzõ alkotás, amelyet azóta sem követett két egyforma koncepciót tükrözõ darab.

A "Szembesítés" már nem Közép-európai történet, ahogy a "Csodálatos Júlia" sem. Az elõbbi mozi összefüggései sokkal egyetemesebbek, míg az utóbbi egy könnyed, finom, bájos angol történet, akárcsak Anette Benning végtelenül finom, érzékeny alakítása. Mindkét film a mûvészrõl, a mûvészetrõl szól ugyan, de találni sem lehetne két ennél különbözõbb koncepciót: a Harvey Keitel alakította karmesternek be kell bizonyítania, hogy megõrizte mûvészi mivoltát egy sötét diktatúra kiszolgálójaként is, míg a Sommerset Maugham regényébõl elõlépett Juliának azt kell újra bebizonyítania önmaga és mindenki számára, hogy igenis nagyszerû nõ, fantasztikus ember, nagy mûvész és zseniális színésznõ.

Ismét óriási váltás: a 2006-os Rokonok Magyarországon készült, s nem kisebb célt tûzött ki maga elé, mint újra adaptálni Móricz Zsigmond az "uram-bátyám viszonyt" tökéletesen leleplezõ tézisregényéz, ám sajnos Szabó ezzel a darabbal kudarcot vallott. Mestere, tanára, Máriássy Félix, aki 1954-ben már adaptálta a történetet, sokkal jobb munkát végzett, amelyet gyakorlatilag semmilyen szempontból nem tudott túlszárnyalni...

(folyt. köv.)
10/10
-greghouse- 2012 dec. 22. - 22:09:37 10/10
(73/148)
Természetesen ezeken a kérdéseken sokáig vitatkozhatnánk, de én nem kívánok.
Továbbra is tartom, hogy a legjobb filme a Bizalom, és most az Ajtó. Továbbra is tartom, hogy a Oscar díjas Mephisto enyhén szólva is túlértékelt. Továbbra is tartom, hogy a Rokonok a legrosszabb filmje amit valaha csinált.
De természetesen, ízlések és pofonok, stb., nyilván más. Kicsit - már ne haragudj, nem rossz indulatból mondom - talán "törököt fogsz", mert nekem életem a film.
Szabó Mephistoját azért díjazták Oscarral,...mert akkor éppen kellett egy olyan filmet díjazni. Nyilván érted. A Redl ezredes szerintem jobb, nem beszélve a Bizalomról, ami messze a legjobb munkája szerintem. De nyilván mások az ízléseink és az értékitéletünk. Szabó természetesen zseniális rendezõ, a a "hatalom vs. mûvészet" szerintem nem igazán jött be neki. Hogy a Mephistora miért kapott Oscart...inkább ne feszegessük.
...A magyar filmmûvészetben számos sokkal jobb filmet vélek látni, mint a Mephisto, pl. Kósa Tízezer nap-ját, vagy akár az Emberek a havasont, vagy - ha már újabbakat kérdezel - a Presszót is. De mondhtnám, Fábrit az Ötödik pecsétet, vagy az Isten hozta, õrnagy urat, vagy akár a sokak által lebecsült Tizedes és a többieket, nyilván ezekenn sokáig lehetne vitatkozni, de nem gondolom, hogy ezen a honlapon lenne a dolgunk. Bármikor vállalom, hogy leülök Veled egy kellemes beszélgetésre, és nyilván néhány dologban te fogsz meggyõzni engem, másokban talán én.
Bármikor vállalom.
Ez pedig egy jó film volt. És még annyit hadd tegyek hozzá, hogy engem már náciztak sokan. Ezt soha nem vállaltam, és nem vállalom. Az, hogy Szabó Magda milyen értékeket képvisel, nem az én dolgom. Az, hogy Szabó István pedig...nos, az megint nem az én dolgom.
Két ellentétes beállítottságú mûvész közös munkájának remeke.
Lehet, hogy nem egy "Terminátoren" vagy Kung fu harcos a gorillák mutánsai ellen, és nem érdekel, hogy milyen a politikai nézetük az alkotóknak, noha nekem is megvan a véleményem.
Ilyen csodálatos fotográfiát, képeket, rövid és frappáns párbeszédeket, megkomponált zenét, filmet, régen láttam.
Pedig igen messze áll tõlem Szabó István politikai nézetvilága.
Nem érdekel, gyönyörû film.
Marcipán80 2012 dec. 22. - 21:59:57
(72/148)
Számomra gyönyörû film, köszönet az írónak, a rendezõnek és a szereplõknek! Örülök, hogy ma este az M1-et választottam!
kisdubos 2012 dec. 22. - 21:21:19 Előzmény Szasa.
(71/148)
nincs a filmben semmilyen élve trancsirozás, a villámos jelenetben pedig nincs semmi horrorfilmes, csak nem realista a megjelenítés. ahogy az emlékezet sem realista.
Vinogradov 2012 dec. 22. - 21:19:40
(70/148)
Kedves Greghouse!


Csak a tényekbe kötnék most bele.

Szabó István a hatvanas években kezdett el rendezni, ehhez képest te a Bizalom c. filmjét (ami BERGMANI STÍLUSÚ! WHY?????) említed elsõként, majd közlöd, hogy sem a Mephisto-t sem a Riedl-t nem szereted (amelyek az általad elmondottak immanens logikájából következve nyilván FELLINIT UTÁNOZZÁK!). Hát kb. még 15, a legkülönbözõbb stílusú és formájú Szabó-film készült 1990-ig, de nem baj.

Ezután egy éles hajtûkanyar nyomán megtudjuk, hogy Szabó átment a "mûvészet vs hatalom" irányába. MI VAN? A Csodálatos Júliával? A Rokonokkal? A Napfény ízével? (megjegyzem, a háromból kettõ zseniális film, egyiket sem említed. Biztos, mert ezek is FELLINIT utánozzák... :)).

És miért akkor jó Szabó István, amikor utánozza Bergmant?

És miben és melyik Bergman-filmet utánozza Szabó István a Bizalomban, és melyiket ebben (vigyázz, Bergman az egyik kedvenc rendezõm!)?

És miért kell Fellinit és Antonionit SZEMBEÁLLÍTANI Bergmannal és õket, mint Szabó István hatás-forrásait megnevezni, így, ilyen formában?

Ne haragudj, de ezt muszáj volt szóvá tennem. Figyelj oda arra, hogy mirõl mit írsz, mert az elõzõ hsz-edben farsangi körtáncban, kart karba öltve mulattak a szezonok és a fazonok, úgy, hogy végül már õk maguk sem tudták, hogy melyikük melyik!
kaloz14 2012 dec. 22. - 21:06:28
(69/148)
Szabó István valóban ellentmondásos személy. Õ a mai napig hazánk 1945-ös szovjet megszállását felszabadításnak nevezi (ennyit a politikáról). Talán a nagyobb nézõközönség eléréséért esett 2 neves külföldi színésznõre a választás.
A sütemények WC-be lehúzása, pezsgõ széttörése nagyon primitív (teljesen értelmetlen pazarlás), további keresztény szellemiséggel ellentétes az öngyilkos nõnek segédkezés, amelyet a normális ösztönöket és józan paraszti észt hírdetõ Emerence (Helen Mirren)személyiségével teljesen ellentétes. Nem olvastam Szabó Magda könyvét, így nem tudom, hogy melyik Szabó követett el ilyen jellembeli hibákat.