Üdv a klubban! :)

Elöljáróban annyit, hogy ez itt vsz nem a tipikus amerikai filmes hibáról van szó, ahol a szereplõk a nézõk szájába rágják a tanulságot, jól, hanem a jellemükbõl meg a problémáikból fakad logikusan.

Szóval April is, de fõleg Frank beszélnek, beszélnek, beszélnek, valahogy szeretnék kibeszélni a frusztrációikat, megoldani a sok beszéddel a problémákat, mintha a dolgok kimondásával a saját belsõ bizonytalanságaikat oszlathatnák el. Egyfajta ördögûzés ez.

Frank iszonyúan nem bízik magában, saját elhatározásában, April ötletében, ezért hangosan gondolkodva felteszi a kérdést, hogy "jó ötlet-e, jó ötlet lehet-e, amit egy õrült helyesel?", csak nyilván elveszi az élét azzal, h ezt nem kérdõ, hanem kijelentõ formában teszi, valahogy úgy, hogy "milyen érdekes!...".

Bocs mindenkitõl, akinek még adós vagyok a válaszokkal! Lomtalanítás volt, és két napig csak rámoltam... :S
Holnap válaszolok mindenre, ígérem! :)

"K. Jaspers széles körben elfogadott tétele szerint Hebbel óta nem lehet tragédiát írni; a mûfaj háttérbe szorult, elvesztette létalapját az elidegenedés-eltömegesedés viszonyai között, nincsenek fenséges hõsök, akiknek a bukása tragikus lehetne, de a mûfaj számos eleme tovább él a modern dráma több vonulatában."

"Nekem mindössze az nem tetszett, hogy miért kell még mindig a szereplõkkel kimondatni minden tanulságot furcsaságot, gondolok itt pl. arra "De érdekes, hogy õrült, és mégis õ látja a helyzetünket a legtisztábban?"
off
Talán pont ez az, ami miatt az amerikai filmek az én szememben nagyon nehezen érik el az európai filmek színvonalát, hogy minden teljesen rendben lenne, ha kihagynánk ezt a szájbarágósdit, és hagynák, hogy mi emésszük és a konklúziókat is mi magunk vonjuk le...nem vagyunk mi olyan hülyék köszönjünk! :) Vagy tévedek? :)"

Teljesen egyetértek, de kicsit elgondolkoztam, és (azért, hogy csakazértis legyen némi ellenvélemény :) a következõre jutottam: tulajdonképpen a drámaiságot sokszor nem csökkenti egy szócsõ. Pl. az általam említett Oidipuszban is mindent didaktikusan kimondanak (Sõt, a görög drámákban ez általában így van: erre való pl.a kar. Egyébként - és ez is egy mellékszál már - biztosan emlékszel Woody Allen Hatalmas Aphrodité c. filmjére, amely pont ezt a helyzetet fordította visszájára: a filmet végigkíséri a didaktikusan prédikáló és jajongó karének - és a film végére kiderül, hogy gyakorlatilag semmi fontosat nem mondanak, illetve az õ drámaiságuk, pátoszuk, sarkos erkölcsi ítéleteik egyáltalán nem illenek a helyzethez. És az is egy amerikai film, tehát... szóval nem minden amerikai film didaktikus :)
De említettem párhuzamként a Makra c. filmet. Az rögtön egy didaktikus felütéssel indul: a narrátor közli, hogy Makra Ferenc nem tud beilleszkedni. Aztán többen is (fõleg a nõk) elég élesen a "pofájába vágják", hogy gyáva. (És valóban az.) Itt az õrült tulajdonképpen ugyanezt mondja Franknek, csak hosszabban fejtegetve. Említettem még Bradburytõl a Fahrenheit 451-et: ott a drámai konfliktust egy olyan szereplõ okozza, aki direkt kérdésekkel bombázza a fõszereplõt: "Maga boldog?" stb. Montagot ez feldühíti, de el is indítja a változását. A valóságban is gyakori, hogy valaki szembesül egy didaktikusan kimondott igazsággal. Csak épp nem tud mit kezdeni vele - vagy meg sem hallja, meg sem érti; vagy ha megérti is, nem tudja hasznosítani. Ennek is lehet drámai szerepe - ilyen pl. Kasszandra, akinek jóslata ellenére a trójaiak elfogadták a görögök ajándékát. A bibliai prófétákról nem is beszélve. Tehát a szócsõ, az igazság letéteményese még nem feltétlenül rombolja le a drámaiságot. Sõt, esetleges megjelenése szervezheti is az eseményeket. Az más kérdés, hogy ebben a filmben való szerepeltetése kissé bugyutára sikeredett. Még ha a regényben fontos szerepe is volt a figurának, a forgatókönyvbõl ki kellett volna húzni. Vagy, ha már mindenképpen kellett egy külsõ szereplõ, aki kirobbantja a házaspár közti végsõ veszekedést, az legalább ne egy dilis lett volna, aki Teiresias szerepét játssza.

Nem szeretném az elõttem szólók mélyen szántó és lebilincselõ gondolatfolyamait megszakítani túlságosan, látom megy a diskurzus a filmrõl (?) nem kis mértéket öltve...
Csak azt írnám le, egy hozzászólásban :) ami nekem a benyomásom volt errõl az alkotásról.
A történet, amerikai, túlságosan is, de azért egy kicsit kifordított, itt már nem az áhított Amerikai Álom reményében hisznek, hanem az áhított Európai-Áloméban. Igaza volt annak, aki azt írta az elõbbiekben, hogy a befejezést valóban tudjuk már szinte az elsõ 10perc után, de talán nincsen is ezzel probléma. Ízig vérig amerikai életérzés, de azt tökéletesen adja, ha eszembe jutnak századközepi amerikai novellisták, Cheevers (A vörös bútorszállítókocsi) vagy pl. Carver Mirõl beszélünk amikor szerelemrõl beszélünk c. elbeszélése, ugyanennek a nõnek és férfinak alteregóit látom magam elõtt, ahogy cigifüstös whyskeygõzben gyászolják az amúgy magasan az életszínvonal felett lévõ életüket (már ha azt nézzük h ezalatt Európában mi a helyzet) és ráébresztik egymást egymás nyomorúságára, ami tök szomorú, de nézõpont kérdése... :)
Mendest kiváló rendezõnek tartom (elsõsorban Am. szépség, Kárhozat útja filmek miatt), és a drámaiság itt is tapintható a levegõben és még a kellõ iróniát sem hagyta kiveszni,szóval a rendezéssel nem is volt probléma, Leo és Kate is beleadott apait anyait...
Nekem mindössze az nem tetszett, hogy miért kell még mindig a szereplõkkel kimondatni minden tanulságot furcsaságot, gondolok itt pl. arra "De érdekes, hogy õrült, és mégis õ látja a helyzetünket a legtisztábban?"
off
Talán pont ez az, ami miatt az amerikai filmek az én szememben nagyon nehezen érik el az európai filmek színvonalát, hogy minden teljesen rendben lenne, ha kihagynánk ezt a szájbarágósdit, és hagynák, hogy mi emésszük és a konklúziókat is mi magunk vonjuk le...nem vagyunk mi olyan hülyék köszönjünk! :) Vagy tévedek? :)

Az jutott eszembe, hogy a tudatlanul elkövetett, leélt tragikus élet egyik legklasszikusabb példája Oidipusz, akinek fogalma sem volt arról, mit tesz - az élete mégis átkozott volt és egy egész város szenvedett miatta. Norman Batesnek és az anyjának gõze sem volt arról, hogy Oidipusz-komplexusban élt életükkel milyen végzetet készítenek elõ. (Psycho) Az a budai bankár, aki egy szép napon kiirtotta a családját, sem gondolta, hogy a menõ élete milyen lelki ürességet fed el. Tudatlansága mégis tragédiát okozott. És így tovább. A tudatlanság nem óv meg a tragikumtól.

„Akkor, és vsz CSAK akkor, ha az illetõ tud arról, amit nem élhet át.”

Ez a mondat egyrészt valóban igaz. Másrészt nem az. Elõször arról, hogy szerintem miért nem:

Mert egy kicsit hasonlítható ez ahhoz, hogy egy kisgyereket nem üti meg az áram, hisz nem tudja, mibe nyúlt bele…
Szerintem, ha valaki nem tudja, mit nélkülöz, akkor is torzul a hiánytól. Sõt, ez másokra is kihathat, és beletorkollhat tragikus szituációkba. Hitlernek pl. esze ágában sem volt, hogy pszichoanalízisbe menjen és megpróbálja a gyerekkorában felhalmozott sérüléseit gyógyítani. Nem volt tudatában az igazi veszteségeinek. De a fel nem ismert sebek iszonyatos tragédiát eredményeztek. Egy játékfüggõ nem érzékeli, hogy a szenvedélye valójában tragikus veszteség – egészen addig, amíg a vonat elé nem veti magát. De talán szinte bárkit írhattam volna. A Biblia szerint bárkit; az ugyanis arról szól, hogy mindenki híjával van az Istennel való személyes kapcsolatnak, és ez a legigazibb veszteség minden ember számára. Akár tudja, akár nem. Ráébredni szinte lehetetlen. Ki törõdik azzal: Isten-hiányom van? Ha valaki mégis felismeri, az meg is találja a forrást. A Biblia szerint így kerüli el az igazi tragédiát, bármilyen veszteség is éri ezután. (Persze, elismerem, ebben nagyon nehéz szervilizmus vagy ütõdöttség nélkül hinni). De Wheeleréknek sem ártott volna, ha Párizs helyett (vagy elõtt, ahogy tetszik) legalább egy templomig eljutnak. Még ha semmilyen hatással nem lett volna rájuk, egy pici önvizsgálat akkor is elkelt volna.
De ha a vallást kihagyjuk, akkor is kénytelen vagyok ragaszkodni ahhoz, hogy a (valódi) hiány mindig torzít, így vagy úgy mindig fájó következményekkel jár. Lehet pótmegoldásokat keresni, és azokkal leplezni a hiányt; de ha egyszer háttérbe szorul a valóság, és az illúzió válik átélhetõ élménnyé, annak pusztító következményeivel mindenképpen számolni kell. Akár az egészségét hanyagolja el valaki, akár a lelki szükségeit – ezek mindenképpen lecsapódnak és mérgeznek. Akár tud valaki róla, akár nem. Olyasmi ez, amit írtál: „big-mac-je, mûanyagízû sablon” – ha valaki hamburgeren él, akár tudatában van, akár nem, hosszú távon belebetegszik.
Egyébként: April és Frank felismerték vajon, mik a valódi szükségleteik? Szerintem nem. Csak homályos érzéseik maradtak, amiket kapkodva és ötletszerûen akartak orvosolni. Szerintem April terve annyira volt igazi kiút, mint Frank viszonya a titkárnõvel.
Ebben a korban élt Marilyn is, aki egy idõre szintén kipróbálta a szende háziasszony szerepét, amíg csak egyszer oda nem kente s spagettit a falra és vissza nem ment forgatni (a film szerint legalábbis). April viszont olyasmibe akart fogni, amihez sem tudása, sem érdeklõdése nem volt. Ha a házimunka monoton, milyen lett volna napi 8-10 órán keresztül szöveget másolni és felszínesen csacsogni? Józanul átgondolva, ez nem megkönnyebbülést, csak nyomasztó terhet jelentett volna neki.

„Na igen, de azok a páriák nem egy üvegbúrában születtek és éltek, még ha kivetettek is, mégis kézelfogható, tapintható közelségben ott van a másik világ. És azért a kasztrendszer a gondolataikat csak részben béklyózza meg. De igaz, hogy részben megbéklyózza, ezért a példád felemás, illetve kicsit ravasz.”

Valóban, voltak erre vizsgálatok: a nyitott társadalom, amelyben elvileg mindenkibõl bármi lehet, sokkal nagyobb szorongással jár az egyénre nézve, mint a betokosodott kasztrendszer, amelyben tényleg elõre le vannak osztva a szerepek, és mindenki tudja, hogy abban a rétegben fog meghalni, mint amelybe született. Ez a rigid mozdulatlansága mellett, furcsa módon, védelmet is jelent az egyén számára. Mivel reménytelen volna változtatnia, nem kell szorongania, hogy lemarad a pozícióért való versenyben. A másik ember így nem potenciális, legyõzendõ ellenfél, hiszen az is pontosan ugyanabba a helyzetbe van szorítva; így nagyobb a társadalmi kohézió, szolidaritás annál, mint amikor mindenki versenyhelyzetben érzi magát. A lehetõségek megnyitása atomizálja a társadalmat, szétveri a közösségeket. Vagy hogy egy másik aspektust említsek: a párválasztás szabadsága szorongató is egyben, hiszen bizonytalansággal jár. Amikor a szülõk döntenek a gyerek helyett, kizárja a romantikus szerelmet, de biztonságot ad (állítólag). Tehát ebben egyet kell hogy értsek veled valamennyire: a hiány fel nem ismerése olykor védelmet jelent, a tragikum elkerülését.
Egy bizonyos fokig jó, ha a szorongás ki van zárva. Egy ponton túl azonban megfojtja az életet. Tehát van benne jó és rossz is; attól függõen kell értékelni, hogy az egyénnek mennyi ereje van szembenézni a szorongással. Ha nincs, akkor jobb a boldog tudatlanság. Mert ha teljesen védtelenül ér valakit a szorongás, súlyosan károsítja. Ha van, akkor viszont a fejlõdést, a kibontakozás lehetõségét kizárólag a szorongató helyzetben lehet megélni, és ha ezzel az egyén mégsem néz szembe, a biztonságosnak hitt nyugalom válik tragikussá.

„Mondok egy szélsõséges példát: ha a világban mindenütt ugyanaz a kasztrendszer lenne, ahol mondjuk a férfiak létének egyetlen célja a szaporodás, amúgy meg rabszolgaságban túrnák a földet, akkor ez önmagában nem lenne tragikus. Nincs viszonyítási alap, nincs kölcsönhatás semmivel, ami a feszítõerõt létrehozza.”

Hát dehogynem. Hacsak most nem valami elkorcsosult lényekrõl beszélünk, mint amikrõl (bocsánat: akikrõl) Karinthy írt a Capilláriában. Ha normális emberekrõl van szó, azok sokkal bonyolultabb, összetettebb és omnipotensebb lények annál, minthogy sokáig képesek legyenek elviselni egy ilyen korlátolt állapotot. (A néger rabszolgák nem is viselték békésen a sorsukat). Az egysíkú embermodellek mindig, mindenhol törvényszerûen megbuktak. Legyen az kommunizmus vagy vallás, akármi: az embereket nem lehet egydimenziósra korcsosítani. A lebutított modell mindig kipukkad. Igenis hogy van feszítõerõ – az emberek ezt önmagukban hordozzák. Ez szerintem hasonlítható ehhez: ha az iskolában minden gyereknek egyformán fésülködve, öltözve, egyforma testtartással kell ülnie, egyformán viselkednie, jelentkeznie, egyformán ugyanazt csinálnia, úgy a gyerekekben nincs viszonyítási alap, nincs feszítõerõ, jól érzik magukat az iskola által megszabott viselkedési normákban.


„Sokan mondják, hogy cinikus ember vagyok. Szerintem ez is inkább egy megszokott cimke, amit valóban általában erre a gondolkodásmódra ragasztanak az emberek, de (és most nem rád gondolok, mert abszolút jogod van a véleményedhez és az érzésedhez, és mondjuk rólad feltételezek ennyi körültekintést) emögött nagyon sok hippokrataság (huh, nem tudom, ezt jól írtam-e) rejtõzik.”
Huh. Hát ezt kicsit abszolút egyáltalán nem értettem :) A hipokrita azt jelenti, álszent, képmutató. Gondolom, ez én volnék. Hogy ennyire látszódjék, az meglepett :)

„A stephen Kinges példát mosolyra fakasztott, bár nem egészen értem, mire akartál kilyukadni,”
Semmire. Csak pont olvastam egy másik film hozzászólásai közt, és nekem is megtetszett. Semmi jelentõsége.

„Gyûlöli és szereti egyszerre az öreget, irtózik attól, ahogy élt, és el sem tudna igazából mást képzelni saját magának, folyamatosan az öreg képzeletbeli elismerésére vágyik…. Elég ambivalens örökség volt ahhoz, h megkeserítse Frank életét, nem lehetett könnyû együttélni ezzel.”

Jó, rendben. De mi a probléma? Ez a magatartás miért is baj? Még jó, hogy beleivódott az apja. Nagyobb baj volna, ha nem volna semmi bevésõdés, semmi, amiben kötõdne hozzá. Az, hogy egyszerre próbálja meg utánozni és meghaladni, szerintem egyáltalán nem beteges. És az ambivalens érzései is rendben vannak. Legalábbis sokkal jobb, mintha csak gyûlölné, nyilván. És ha nem érezne vele szemben semmilyen szembenállást, távolságot, akkor nem akart volna leválni róla, önállósodni, nem kezdett volna saját életet. A kamaszkori lázadás, a szülõk kritikai szemlélete természetes és normális. Akkor nem volna, ha a szülõk tökéletesen töltötték volna be a feladatukat; de ez lehetetlen, erre senki sem képes. Tehát én ezt nem látom tragikusnak.
Az már furcsább, hogy April szüleirõl nem derül ki semmi. Talán nagyon gyengén kötõdött a szüleihez. Ez esetleg indokolná, hogy emiatt gyengébben kötõdik Frankhez és a gyerekeihez....és az élethez. ("Aki nem tanult meg kötõdni a családban, annak késõbb sem lesz türelme kivárni, hogy egy kapcsolat kiforrja magát; az alapvetõ kötõdési mintázataink kihatnak a késõbbi kapcsolatainkra." (Szenes)
Egyébként Frank mit gondol a maga apai szerepérõl, arról, hogy õ hogyan tölti be azt a gyerekei életében? Ebben is meg akarja haladni az apai mintát? Jobb apa akar lenni, mint amilyen neki jutott? Tesz ezért valamit a regényben?


Amúgy nem vagyok Gyurcsány hívõ. ;)”
Na jó, persze :) mindegy. teljesen lényegtelen.

Nagyon érdekes dolgokat vetettél fel.
Menjünk hát sorban. :)

"ami igazán tragikus, az a lehetõség elveszítése."

Eddig stimmt.

"Az tragikus, amit valaki nem tud átélni."

Akkor, és vsz CSAK akkor, ha az illetõ tud arról, amit nem élhet át.

"Ez olyasmit jelentene, hogy pl. egy indiai nyomortelep páriáinak az élete nem tragikus, mert az élet, amit élnek, a számukra természetes."

Na igen, de azok a páriák nem egy üvegbúrában születtek és éltek, még ha kivetettek is, mégis kézelfogható, tapintható közelségben ott van a másik világ. És azért a kasztrendszer a gondolataikat csak részben béklyózza meg. De igaz, hogy részben megbéklyózza, ezért a példád felemás, illetve kicsit ravasz.
Mondok egy szélsõséges példát: ha a világban mindenütt ugyanaz a kasztrendszer lenne, ahol mondjuk a férfiak létének egyetlen célja a szaporodás, amúgy meg rabszolgaságban túrnák a földet, akkor ez önmagában nem lenne tragikus. Nincs viszonyítási alap, nincs kölcsönhatás semmivel, ami a feszítõerõt létrehozza.

"Ez így valahol nagyon cinikus."

Öhm... lehet, hogy cinikusnak mondják ezt a magatartást, nem tudom. Sokan mondják, hogy cinikus ember vagyok. Szerintem ez is inkább egy megszokott cimke, amit valóban általában erre a gondolkodásmódra ragasztanak az emberek, de (és most nem rád gondolok, mert abszolút jogod van a véleményedhez és az érzésedhez, és mondjuk rólad feltételezek ennyi körültekintést) emögött nagyon sok hippokrataság (huh, nem tudom, ezt jól írtam-e) rejtõzik.

A két Kosztoláyi regényrõl olyan dolgokat írtál, amelyeken kicsit tovább kell gondolkodnom, de tetszik... :)

A stephen Kinges példát mosolyra fakasztott, bár nem egészen értem, mire akartál kilyukadni, fõleg azért, mert Kinget elég ellentmondásosan ítélem meg. Õ tényleg az irodalom big-mac-je, mûanyagízû sablon, de néha marha jól tud esni az éhes gyomornak, szóval nagy átlagban nem nagy színvonal, de vannak szvsz óriási villanásai a fickónak. Mindenesetre inkább hagynám, h a gyerekem olvassa magának, mint én neki, fõleg nem esti mesének mondjuk 7 évesen, de ugye nem feltétlenül arra céloztál, hogy csakis Benedek Elek az üdvözítõ út? :)

"Ez a filmbõl valóban egyáltalán nem derült ki. "

Azért nem teljesen. Legalább Frank szempontjából részben kiderült. Elég az a beszélgetés, amit elõször a titkárnõvel folytat azé tteremben az apjával kapcsolatban, aztán a leendõ fõnökével. Folyamatosan menekülne attól az élettõl, amit az apja mûvelt, ezt még elõ is adja a nagykutyának, de azonnal kenyérre kenik egy olyan mondattal, hogy "ezzel szép emléket állítana az apjának!" Gyûlöli és szereti egyszerre az öreget, irtózik attól, ahogy élt, és el sem tudna igazából mást képzelni saját magának, folyamatosan az öreg képzeletbeli elismerésére vágyik.


"Nekem nem tûnt szörnyûnek a papa által kapott örökség. Bár mindenki kapna ennyit. :( Nem lehet mindenkinek dzsungelharcos papája. "

Elég ambivalens örökség volt ahhoz, h megkeserítse Frank életét, nem lehetett könnyû együttélni ezzel.

.
.
.


Amúgy nem vagyok Gyurcsány hívõ. ;)

Annyit kifelejtettem: ha a film jobban érzékeltette volna Frank és April hibáit, terheltségét, felelõsségét, azokat a belsõ akadályozó tényezõket, amikrõl írtál, talán nem lennék ennyire értetlen.
Egyébként köszi, amiket írtál, nagyon örülök neki.

„Heathcliff (te az a Heathcliff vagy, aki az indexen is jelen van?):”
Nem. Sõt egyáltalán sehogy sem.
Amit az alábbi szómenéssel ki akartam volna fejezni, az kb. annyi: ami igazán tragikus, az a lehetõség elveszítése. Az tragikus, amit valaki nem tud átélni. Minél több ilyen van, annál rosszabb. Emiatt érezzük tragédiának egy fiatal halálát és egy idõs emberét nem – mert egy idõs már nem veszít lehetõségeket. Minél több a megélhetetlen lehetõség, tehát minél több és értékesebb jövõt (vagy múltat) veszít valaki, annál fájdalmasabb a veszteség. Vagyis: nem a már megélt érték elveszítése tragikus – hanem az, ami lehetett volna, ami jöhetett volna, csak valami megakadályozta.
Pl. Hamlet apja megélhette, hogy jó király és jó férj lehetett. Hamlet ebbõl semmit sem élhetett át. Sõt: az õ tragédiája az, hogy az kényszeríti rá a saját veszteségét, aki már megélte a lehetõségeit. Annak a veszteségeit gyászolja, aki hozzá képest sokkal kevesebbet veszít.
Egy gonosz ember halála azért nem túl tragikus, mert õbenne nincsenek olyan lehetõségek, amiket elveszít. Egy újszülöttben pedig még nincsenek lehetõségek.
„De itt a lényeg, megint csak a hiány FELISMERÉSE váltotta ki a tragédiát. Shepék valszeg tökéletes elégedettségben, tragédiamentesen élik le az életüket, ha nem költözik melléjük egy Wheelerékhez hasonló pár. Megint csak a kölcsönhatásból tudott kibomlani a tragikus szitu.”
Ez olyasmit jelentene, hogy pl. egy indiai nyomortelep páriáinak az élete nem tragikus, mert az élet, amit élnek, a számukra természetes. IV. Károly sokkal tragikusabb figura, mert õ tudta, mit veszített akkor, amikor az osztrákok és magyarok elzavarták a trónról. Ez így valahol nagyon cinikus. Ugyanígy, amit a Pacsirtáról írtál, az is (bár, elismerem, Kosztolányi maga is cinikusan írta). De Pacsirta szerintem nem tudatlan volt a saját helyzetét illetõen – hanem tehetetlen. Amint írtad: „De itt megint csak az van, hogy némán, és a felszín alatt, de mindegyik tudatában van az ürességnek. Nem vallják be, de felismerték, tudják.” De P.-nak nem volt lehetõsége változtatni. A két öreg viszont sem tudatlan, sem tehetetlen nem volt, csak gyáva és bûntudatos. Nekik volt lehetõségük, önként mondtak le az élvezetekrõl. Ebben a sztoriban az az érdekes, hogy Vajkayék számára nem a jövõ veszik el, hanem a múlt: a meg nem élt lehetõségek nem a jövõre, hanem a múltra vonatkoznak.
„az öregek tragédiája Pacsirta léte maga.” Na ne már. :( Ez már nem is cinizmus, hanem gonoszság. A tragédiájuk az, hogy kishitûség, lustaság, megalkuvás, gyávaság miatt nem mertek élni. Pacsirta inkább csak ürügy. Ha õ nem lett volna, Vajkay akkor se lett volna egy élet császára. Mint ahogy az Aranysárkány fõszereplõje, Novák Antal sem az – Novák ugyanúgy visszahúzódó, bezárkózó, üres életet él, pedig mi akadályozza? Csakis önmaga árnyéka. Hogy gyászol, hogy egyedül neveli a lányát – mindez csak fügefalevél. És végsõ soron Pacsirta is az. Mint ahogyan a Szabadság útjaiban is csak a saját üresség eltakarására szolgáló ürügyet jelentenek a gyerekek. Gyerekekkel is lehet izgalmasan idõt tölteni (Ezt most találtam: - Mit csináltatok az este a gyerekkel?
- Várjunk csak, mit is...? Jah: pálinkát ittunk, pornófilmet néztünk. Mégis mit csináltunk volna??? Olvastam neki!
- Mibõl?
- STEPHEN KINGBÕL! :))
Másrészt nem kell folyvást velük lenni. Novák pl. szinte sosincs a lányával, de nincs másokkal sem.

„Én nem látom ezt a lelki erõt, és azt, hogy mibõl táplálkozna ez a küzdési képesség. Mind April mind Frank hihetetlenül terhelt lelki problémákkal, melyek a családi hátterükbõl, szülõkkel kapcsolatos szorongásaikból származnak.” Ez a filmbõl valóban egyáltalán nem derült ki.

„Ugyan, Frank milyen megküzdési mechanizmusokat kapott az apjától? Hisz egész életében az öröksége ellen harcolt, amit nem bírt magáról levetkezni!”
Nekem nem tûnt szörnyûnek a papa által kapott örökség. Bár mindenki kapna ennyit. :( Nem lehet mindenkinek dzsungelharcos papája.

„Egyszóval én nem látok a kezükben megfelelõ fegyvereket, amelyekkel csatát vívhatnának önmaguk és a társadalom által rájuk oszott szerepek és élethelyzetek ellen.”
De amit én hiányoltam, az az érdeklõdés. Ha lett volna bármi, ami izgatja õket, akkor, ha megalkuvásokkal is, de megtalálták volna a módját annak, hogy foglalkozzanak vele. És akkor lett volna valami, bármi, ami betölti a sivárságukat. „A társadalom által kiosztott szerepek”: a kétkeresõs családmodell, amely nálunk „társadalmi szerep” – mennyivel jobb? Nem véletlen, hogy Magyarország sokáig világelsõ volt a fiatalkorúak öngyilkosságát tekintve. A kétkeresõs családmodell okozta kietlenség, üresség, sivárság nagyon sokat rontott a helyzeten.


„megifgyelhetõ, h Wheelerék tulajdonképpen alkoholisták... Mondjuk sztem ez inkább következmény, mint ok, bár kétségtelen, hogy ez egy circulus vitiosus.
Sõt, nemcsak õk alkoholisták, de az egész környezetük”
Makra is majdnem alkoholista, egyébként. Talán Vali is. És a környezet is, a többi melós a gyárban. Nyilván az is csak egy reakció az itteni „társadalmi valóságra”, a teljes reménytelenségre, a pusztítóan okádék, cinikus elnyomásra. Mit mondjak: volt különbség a két társadalmi valóság közt…

„valamiért õ nem úgy reagál bizonyos dolgokra, mint az emberek többsége, ha kellõen okos partnerrel találkozik, aki ezt neki be is tudja bizonyítani, valamifajta hiányérzet igenis lesz benne”
Nem lehet bebizonyítani. Semmilyen érzelme nem valós – de elég ügyesen képes valódi érzéseket imitálni, ezért elégedett a teljesítményével, és egyáltalán nem érdekli, ha ezt bárki kétségbe vonja. Hiányérzete persze van – de ezt másokból való élõsködésével valamiképpen betölti. (Gyurcsány Ferencnek be lehetne bizonyítani, hogy amit csinál, nem valódi? Nem valódi az õszintesége, nem valódi a lobogó hazafisága, nem valódi a romák iránti buzgalma, nem valódi a becsületessége stb. Ugyan már. A fél ország azt szajkózta, hogy õ a legnagyszerûbb és legalkalmasabb. Lehet, hogy te is. Elnézést, hogy õt hoztam fel példának, ugyanígy hozhattam volna más pszichopatát is: Bushnak sem lehetett bebizonyítani, hogy nem Jézus felkent hadvezére az iszlám elleni vallásháborúban – az összes ostoba jenki tapsolt hozzá. Hitlernek sem tudta volna senki elmagyarázni, hogy nem Németország dicsõségét és felemelkedését, hanem bukását és örökké tartó gyalázatát szolgálja. Tízmilliók hozsannáztak neki. Ez magánemberi szinten is így van: a szimulált érzéseket nehéz kiszûrni. Ennyit errõl, bár csak távolian kapcsolódik a filmhez. Hacsak annyiban nem, hogy ez a film is kissé hatásvadász volt.

Még két gondolat:

Érdekes, amit az alkoholról és függésrõl írsz, mert a filmben is (de a regényben méginkább) megifgyelhetõ, h Wheelerék tulajdonképpen alkoholisták. Mindkettõ. Mondjuk sztem ez inkább következmény, mint ok, bár kétségtelen, hogy ez egy circulus vitiosus.
Sõt, nemcsak õk alkoholisták, de az egész környezetük: a szomszédok (Milly okádásig való beállása egy esti "kikapcsolódáson"), sõt, még Kathy Bates karaktere (most nem jut eszembe a neve) is az.

Másik: a pszichopata csak példa volt, nincs köze a filmhez. Viszont nagyon sok pszichopata kellõen intelligens ahhoz, hogy felismerhesse, valamiért õ nem úgy reagál bizonyos dolgokra, mint az emberek többsége, és ha kellõen okos partnerrel találkozik, aki ezt neki be is tudja bizonyítani, valamifajta hiányérzet igenis lesz benne, bár kétségtelenül ez nem teljesen olyan lesz, mint aki pl. valaha is tudott szeretni.

Heathcliff (te az a Heathcliff vagy, aki az indexen is jelen van?):

Hú, van itt minden, menjünk sorban. :)

"Ez az ember így született, és mint látható, egyáltalán nem fogja fel a helyzetét tragikusan, sõt. De azért gondolj egy egyszerû dologra: nyilván nem impotens. És ha beleszeret valakibe, mit csinál? Nem veszít el semmit, hisz meg sem nyerheti. Ebben nincs benne semmi feszítõerõ, semmi indulati tényezõ?"

Kulcsszó: HA beleszeret. Egybõl változik a szitu, igénye lesz, és fogyatékosságát, mint tragikus tényezõt kezdi szemlélni. Ha csak simán él bele a világba szerelem nélkül, elégedetten, nincs tragédia.
De még akkor sem feltétlenül, ha szerelmes lesz, feltehetõ, h ez az ember eleve olyan lányokkal kerülhet csak intim kapcsolatba, akik nme utasítják el a fogyatékosságát, akin a legkevésbé is látszik az ellenkezõje, ott már õ maga is visszakozik, mielõtt a szerelem gondolata egyáltalán szóba kerülhetne.


"Ugyanakkor a napokban hallottam egy 82 éves öregasszony monológját: sokat perlekedik Istennel (és itt elcsuklott a hangja a drámai feszültségtõl) mert az Isten hogyan is gondolta, hogy 39 éves korában elvette tõle a férjét hüpp hüpp. Szerintem ez az asszony nincs tragikus helyzetben."

Valóban nem annyira. Azt én sem mondtam, h minden ilyen helyzet tragikus, csak azt, h ezekben van a potenciál, hogy tragéidát hordozzanak magukban.

" Csak el van fojtva, a tudat alá számûzve. Nézzük csak a filmet: ha ezek az elfojtott dolgok nem roncsolnák titokban a személyiséget, akkor a Párizsba költözés terve nem kavarta volna fel annyira a szomszéd házaspárt, a feleség nem tört volna ki könnyekben. Bármivel is indokolta a sírást, a lényeg, hogy valami nagyon megérintette – ami nem történt volna meg, ha az õ életében nem lett volna ugyanakkora hiányérzet, mint Apriléban."

De itt a lényeg, megint csak a hiány FELISMERÉSE váltotta ki a tragédiát. Shepék valszeg tökéletes elégedettségben, tragédiamentesen élik le az életüket, ha nem költözik melléjük egy Wheelerékhez hasonló pár. Megint csak a kölcsönhatásból tudott kibomlani a tragikus szitu.

"Mondok egy filmes példát: ez Todd Solondztól a Boldogságtól ordítani - a felszín alatt roncsoló hiányérzet tragédiája. Mivel nem vallják be, ezért némán mérgezi a szereplõket az üresség. Ne mondd, hogy ez nem tragikus."

Nagyon szeretem azt a filmet. De itt megint csak az van, hogy némán, és a felszín alatt, de mindegyik tudatában van az ürességnek. Nem vallják be, de felismerték, tudják. A szabadság útjai csupán annyiban különbözik, h April ennek már hangot is adott, és ki akar törni. Nem kevésbé lenne tragikus, ha némán emésztené magát, csak hát ez a sztori már az elkerülésre tett erõfeszítésekrõl és a bukásról szól.

"
Kosztolányi Pacsirtájában melyik szereplõ tragikusabb: az öreg házaspár, akik már nem járnak szórakozni úgy, mint rég – vagy Pacsirta, aki kislányként öregszik meg, és lehetõsége sem adódik arra, hogy valaha is felnõtt életet éljen? Õ nem veszít semmit – semmi olyasmit, ami valaha is az övé lehetett volna."

Ebben lehet, h eltér a véleményünk, de sztem a Pacsirta teljes egészében az öregek tragédiája. Szegény kis Pacsirta nem is ért meg semmit, nem tudja, igazából mi történik körülötte (bár halványan megsejti, de kevés õ ahhoz, h ezt átérezze), az öregek tragédiája Pacsirta léte maga.


"
A filmre vonatkozó tanulság: ez a pár, ahogyan meg vannak jelenítve, egészen biztosan tele vannak erõt adó emlékekkel, amik segítenek nekik akkor, amikor valamilyen döntéshelyzetbe kerülnek. Egészen biztosan lett volna annyi cselekvési, döntési szabadságuk, amivel megoldottak volna egy ilyen krízishelyzetet.
Nem mondom azt, hogy ilyen helyzetek mások számára nem lennének végzetesen lehúzóak, kilátástalanok. Olyan emberek számára, akiknek nem volt még részük annyi jóban, mint ennek a párnak. Akármennyire is eltagadta a film: ilyen embereknek egész biztosan van annyi lelki ereje, amivel megbirkóznak a nehézségekkel. Egyszerûen ezek nem tanultan tehetetlen emberek. "

Én nem látom ezt a lelki erõt, és azt, hogy mibõl táplálkozna ez a küzdési képesség. Mind April mind Frank hihetetlenül terhelt lelki problémákkal, melyek a családi hátterükbõl, szülõkkel kapcsolatos szorongásaikból származnak. Ugyan, Frank milyen megküzdési mechanizmusokat kapott az apjától? Hisz egész életében az öröksége ellen harcolt, amit nem bírt magáról levetkezni! (Aprilnek ilyen jellegû problémái kétségtelenül bõvebben vannak kifejtve a regényben, mint a filmben.)
Egyszóval én nem látok a kezükben megfelelõ fegyvereket, amelyekkel csatát vívhatnának önmaguk és a társadalom által rájuk oszott szerepek és élethelyzetek ellen.

„Azt hiszem, ezt inkább nekem akartad írni, nem? ;)”

nos iggeen. :)

„Amúgy nagyon nem értek egyet. Egyfelõl a tragédiát nem tudom nem dramaturgiai (dramatikai) szempontból nézni, mivel pont az teremti meg.
Az, hogy valaki érzi valami hiányát, ami egykor meg volt neki, vagy legalább véli, hogy megvolt, már önmagában tragikus szituáció.
Ha van valaki, akibõl alapvetõen hiányzik valami lényeges, ez önmagában még semmi, csak puszta tény. Nem hordoz magában semmi feszítõerõt, indulati tényezõt.”

Itt van egy kis link: http://www.youtube.com/watch?v=0DxlJWJ_WfA&feature=related
Ez az ember így született, és mint látható, egyáltalán nem fogja fel a helyzetét tragikusan, sõt. De azért gondolj egy egyszerû dologra: nyilván nem impotens. És ha beleszeret valakibe, mit csinál? Nem veszít el semmit, hisz meg sem nyerheti. Ebben nincs benne semmi feszítõerõ, semmi indulati tényezõ?
Ugyanakkor a napokban hallottam egy 82 éves öregasszony monológját: sokat perlekedik Istennel (és itt elcsuklott a hangja a drámai feszültségtõl) mert az Isten hogyan is gondolta, hogy 39 éves korában elvette tõle a férjét hüpp hüpp. Szerintem ez az asszony nincs tragikus helyzetben. Csak bosszantóan ostoba és nyûgös. Eszemben sincs sajnálni. (Mint ahogyan Aprilt sem tudom). De ez még semmi. Egy öregúr mesélte, hogy amikor a 85 éves anyja elhalálozott, õ szívinfarktust kapott a lelki fájdalomtól. Ettõl majd bepisilek, komolyan. Micsoda tragédia. Tudok még hasonlókat: 43 éves nõ, meghalt az apja, azóta antidepresszánsokon él, mert azóta aludni sem tud. 50 éves nõ: az anyja pár napra kórházba került, emiatt idegroham jött rá, majdnem hányt, be kellett gyógyszerezni és közben azt bömbölte, miért veri õt az Isten.
Egy ellenpélda: van egy nõ, akinek három éven belül meghalt az anyja, a férje, a lánya és a fia. Egyedül maradt. Amikor ezt hallottam, arra gondoltam: ez borzasztó, biztosan befektetik a pszichiátriára. Aki mesélte az esetet, annyit mondott: ugyan. Nem lesz semmi baja. Ennél sokkal rosszabb helyzetek is vannak. És csakugyan, vannak. A nõ gyerekei pl., akik elveszítették a lehetõségét annak, hogy valaha is valamit elveszítsenek…olyasmit vesztettek el, amit soha nem is élhettek át.

Nem igaz, hogy a teljes hiány nem hordoz feszítõerõt. Csak el van fojtva, a tudat alá számûzve. Nézzük csak a filmet: ha ezek az elfojtott dolgok nem roncsolnák titokban a személyiséget, akkor a Párizsba költözés terve nem kavarta volna fel annyira a szomszéd házaspárt, a feleség nem tört volna ki könnyekben. Bármivel is indokolta a sírást, a lényeg, hogy valami nagyon megérintette – ami nem történt volna meg, ha az õ életében nem lett volna ugyanakkora hiányérzet, mint Apriléban. Vagy az idõs úr a végén nem nyomta volna ki a fülhallgatóját, ha nem érezte volna kínnak a feleségével együtt töltött idõt. Õk nem lázadtak a sorsuk ellen; de a hiány ugyanannyira feszítette õket is, mint azt, aki ezt fölismerte.
Sõt: ami nem tudatosul, az még inkább képes roncsolni. Pl., ha beteg vagy, de nem érdekel, vagy nem is gondolod, hogy betegségre kellene gyanakodnod – lehet, hogy az életedbe kerül.
Mondok egy filmes példát: ez Todd Solondztól a Boldogságtól ordítani - a felszín alatt roncsoló hiányérzet tragédiája. Mivel nem vallják be, ezért némán mérgezi a szereplõket az üresség. Ne mondd, hogy ez nem tragikus.
Van egy francia film, a címe: A Paradicsom....és a Pokol. A fõszereplõje egy magányos öregúr. Sosem volt gyereke, így nem is hiányzik neki. Öregen és betegen tudja meg, hogy a birtokszomszédja, akit piszkálódásával a halálba kergetett, a saját tulajdon fia volt. Úgy vesztette el a gyermekét, hogy sosem nyerte el. Lehet, hogy ez a helyzet nem tragédia. Hanem maga a pokol.
Rómeó és Júlia megkapják és el is veszítik egymást. Ez egy klasszikus tragédia. Velük szemben Ophélia nem veszti el Hamletet, nincs mit elveszítenie. Mégis megõrül és belehal a reménytelenségbe. A Hamlet férfi szereplõi közül kinek a halála tragikusabb: azé, aki már volt király és volt férj, csak mindkettõt elveszti, mert megölik, vagy azé, aki sosem lehet sem király, sem férj, tehát el sem veszti ezeket a pozíciókat, mert el sem nyerte még?
Kosztolányi Pacsirtájában melyik szereplõ tragikusabb: az öreg házaspár, akik már nem járnak szórakozni úgy, mint rég – vagy Pacsirta, aki kislányként öregszik meg, és lehetõsége sem adódik arra, hogy valaha is felnõtt életet éljen? Õ nem veszít semmit – semmi olyasmit, ami valaha is az övé lehetett volna.
A Godot-ra várva két szereplõje, Estragon és Vladimir vajon nem tragikusabb figurák-e egy tragédia szereplõinél? Nekik soha, egy pillanatra sincs részük értéktelített állapotban. Semmi sincs, amit elveszíthetnének; és semmi sincs, amire várhatnának. Lehet, hogy ez nem tragédia, de akkor azt mondom: van, ami sokkal rosszabb a tragédiánál.
A Száll a kakukk fészkére betegei közül McMurphy a klasszikusan tragikus hõs. Az ad erõt számára, hogy egész másra is vissza tud emlékezni. Még akkor is, ha elveszítette a szabad állapotát, a tudatában ez tovább él. Nem a múltjának, hanem a jövõjének elveszítése teszi tragikussá az alakját. Hasonlóan különbözik a környezetétõl, mint Andy Dufresne a Remény rabjaiban: Andy is több értéket veszített a többieknél, és ennek a ténynek sokkal inkább tudatában van, mint a többi rab. De ez az elveszített múlt segít neki kiszabadulni a börtönbõl. A története nem válik tragikussá, hiszen a jövõjét nem veszíti el (na jó, fogjuk rá, hogy nem). Ezekbõl a sztorikból is látszik, hogy igazán nem annak az elveszítése tragikus, amit valaki már egyszer átélt, megtapasztalt: hanem annak elvesztése, ami még csak át sem élhetett, amit nem tapasztalhatott meg – ez leggyakrabban a jövõ, de lehet a jelen és lehet a múlt is, ami teljesen üres és értéktelen.


Amit valaki egyszer már megtapasztalt, abba akkor is bele tud kapaszkodni, az akkor is erõsíti, ha már elveszítette. Vegyünk egy kevéssé tragikus élményt: az emberek szeretnek utazni, magas hegyeket megmászni, tengerben fürödni, idegen városokban barangolni. De minek? Hiszen a szabadság lejár és fáradtabban érnek haza, mint ahogyan elindultak. Miért teszik ki magukat költségnek, fáradságnak és a nyilvánvaló veszteségnek? A hegyeket, a tengert, a múzeumokat nem vihetik haza. Az egészbõl semmi sem marad, csak az emlékek. És mégis: az emberek úgy gondolják, megéri. Megéri elveszíteni valamit, kizárólag az emlékekért. Mert az örökre beépül a személyiségbe és erõsíti azt.
Ugyanígy lehet ennél sokkal megrázóbb dolgokkal is példálózni: ha valaki elveszíti a szüleit, a házastársát stb: az, amit kapott tõlük, mindig erõt adhat neki.
A Bibliában a szereplõk gyakran kerültek nehéz, kilátástalan helyzetbe. Ilyenkor legtöbbször egyetlen dolgot csináltak: emlékeztek. Megemlékeztek arról, hogy a nagy Isten miket vitt végbe korábban (velük vagy másokkal). És ahogy emlékeznek, a korábbi jó dolgok, csodás tettek felbátorítják õket és megerõsíti a lelküket. Pl: Bír 5,21: A Kison patakja seprette el õket; Az õs patak, a Kison patakja! Végy erõt én lelkem!
Zsolt 42,7: Istenem! elcsügged bennem az én lelkem; azért emlékezem reád a Jordán és Hermon földjérõl, a Miczár hegyérõl.
Zsolt 103,2: Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményérõl.
Minél több emléke van valakinek, az annál több reményt és erõt és szabadságot ad neki akkor is, ha a jó elveszik. Annak viszont, akinek nincsenek jó emlékei, ereje és reménye sincs arra, hogy a helyzetén változtatni tudjon; mert nincs, amibe kapaszkodhatna.
Biztosan ismered ezt a mondatot, tehát elegendõ egyedül ezt felidéznem ahhoz, hogy tudd, mit jelent: „Fogom én még a Nefelejcs utca flaszterét taposni!” Vagyis mégis, legyen még másik mondat is a mûbõl: Mindenekelõtt is – így szólt – el kell felejtened a borzalmakat. – Kérdeztem, egyre meglepettebben: - Miért?..... Mindenki csak a viszontagságokról a „borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, errõl kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik a legközelebb, ha majd kérdik.
Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”
Ennek a kis idézetnek, talán érted, mi volt a tanulsága: hogy az a helyzet, ami a klasszikus dramaturgia szabályai szerint iszonyatosan tragikus, azt a regény szereplõje nem annak éli meg – hanem erõt adó, pozitív élmény marad a számára. Legalábbis, amíg el nem felejti.
Olyasmi ez, mint az edzés: ha véget ér, te megpihensz; de az izmod nem felejt, megõrzi az emléket. És legközelebb erõt ad. Nem akkor vagy edzetlen, ha abbahagyod az edzést – hanem ha sohasem edzettél még.

A filmre vonatkozó tanulság: ez a pár, ahogyan meg vannak jelenítve, egészen biztosan tele vannak erõt adó emlékekkel, amik segítenek nekik akkor, amikor valamilyen döntéshelyzetbe kerülnek. Egészen biztosan lett volna annyi cselekvési, döntési szabadságuk, amivel megoldottak volna egy ilyen krízishelyzetet.
Nem mondom azt, hogy ilyen helyzetek mások számára nem lennének végzetesen lehúzóak, kilátástalanok. Olyan emberek számára, akiknek nem volt még részük annyi jóban, mint ennek a párnak. Akármennyire is eltagadta a film: ilyen embereknek egész biztosan van annyi lelki ereje, amivel megbirkóznak a nehézségekkel. Egyszerûen ezek nem tanultan tehetetlen emberek.


Ami a részükre nagyon korlátozná a cselekvési és döntési szabadságot, beszûkítené a látókört, és azt sugallná, hogy az egyetlen megoldás számukra az adott környezetbõl való menekülés: az a szenvedélybetegség. A függõség képes teljesen felmorzsolni egy ember személyiségét. Amiatt változhat meg kórosan a többi emberhez való viszonya: azért érezheti magát indokolatlanul többnek másoknál, a szer képes arra, hogy elzárja a környezetétõl, megakadályozza a normális kapcsolatokat; amiatt érezheti
a függõ azt, hogy (a szeren kívül) minden üres és értelmetlen. Amiatt érzi magát indokolatlanul rabnak, akinek szabadulásra van szüksége. Ekkor juthat eszébe az, hogy a szabadulást egy radikális környezeti változásban találja meg.
Szerintem Yates úgy ábrázolta Aprilt, mint egy szerfüggõt: önértékelési zavarok, felfokozott ego, mások eltompult érzékelése, közöny és üresség, csökkent döntési képesség, menekülési kényszer stb.
Nem tudok elvonatkoztatni attól a gyanútól, hogy esetleg Yates-nek alkoholproblémái voltak, ami kihatott az emberábrázolására, a regénye alakjaira is.


„A pszichopata, akiben nem fejlõdött ki a szeretetre való képesség, magában nézve egyáltalán nem tragikus. Tragikussá csak másokkal való kölcsönhatásában válhat, lehet tragikus az, amit másokból kivált, vagy az, ahogy õ meglátja másokban azt, ami benne csupán hiány, vagy tragikus lehet a két gyökeresen eltérõ világ találkozási kísérlete, és összeolvadási lehetetlensége.”
Ez a történet kapcsán jutott eszedbe, vagy általában? Mert ha a történet miatt, akkor nem kapcsolok, kire utalsz. Mármint nekem kicsit követhetetlen, hogy ha eddig intellektuális magányról meg munkahelyi unalomról meg ürességrõl stb. volt szó, akkor hogy kerül ide a pszichopata, aki nem tud szeretni.
Ha általában, akkor pedig nem biztos, hogy a pszichopata meglátja, ami õbenne csupán hiány, mert meg van gyõzõdve arról, hogy belõle semmi sem hiányzik. (Pl. a Fotográfia c. magyar filmben egy asszony, aki megölte két lányát, a tettét pont a szeretettel indokolta: nem akarta, hogy az õ halála után a lányok egyedül maradjanak. Különben is, tulajdonképpen õ ebben az ügyben ártatlan, a férje a hibás, aki vele a csontot is kifõzette, emiatt annyira elkeseredett, hogy megunta az életét…tehát igazából a férje gyilkolt, nem is õ.
Nos, ilyen egy pszichopata logikája. Ebbõl nem hiányzik a szeretet, hová gondolsz? :S
Mire gondolsz, mint tragikus találkozási kísérletre, összeolvadási lehetetlenségre?

Azt hiszem, ezt inkább nekem akartad írni, nem? ;)

Amúgy nagyon nem értek egyet. Egyfelõl a tragédiát nem tudom nem dramaturgiai (dramatikai) szempontból nézni, mivel pont az teremti meg.

Az, hogy valaki érzi valami hiányát, ami egykor meg volt neki, vagy legalább véli, hogy megvolt, már önmagában tragikus szituáció. Ha van valaki, akibõl alapvetõen hiányzik valami lényeges, ez önmagában még semmi, csak puszta tény. Nem hordoz magában semmi feszítõerõt, indulati tényezõt.
A pszichopata, akiben nem fejlõdött ki a szeretetre való képesség, magában nézve egyáltalán nem tragikus. Tragikussá csak másokkal való kölcsönhatásában válhat, lehet tragikus az, amit másokból kivált, vagy az, ahogy õ meglátja másokban azt, ami benne csupán hiány, vagy tragikus lehet a két gyökeresen eltérõ világ találkozási kísérlete, és összeolvadási lehetetlensége.

Viszont aki már felismerte a hiányát, korábban kölcsönhatásba lépett a környezettel, hiszen ennek következménye többek közt a felismerés, minden adott a tragédiához, a feszültségteremtõ energiákhoz.

Röviden, és elsõ felvetésként annyit, h persze szánalmas az, aki fel sem ismeri a hiányt, de mindenképpen (és ezen nem nyitok vitát :) ) tragikusabb az, aki már felismerte, és úgy vesztette el.

A többit tényleg késõbb.

Nagyon jó film a Párizs, Texas. A másik hsz-edre késõbb válaszolok.

Eszembe jutott még egy film, amelyben Párizs (pontosabban csak maga a név) hasonló szimbolikus értékû, a vágyak netovábbja: ez Wenderstõl a Párizs, Texas: "egy road-movie-ba oltott melodráma az otthonkeresésrõl, a vándorlásról"