Fischer Annie-ösztöndíjas művészek koncertje a magyar kultúra napja alkalmából
Km.: Kóbor Éva (hegedű), Fenyvesi Gabriella Rea (szoprán), Radnóti Róza, Pellet Sebestyén (zongora)
Bartók: 2. rapszódia hegedűre és zongorára, BB96a
Kodály: Ne búsuljon senki menyecskéje
Kodály: Magos kősziklának
Kodály: Mónár Anna
Kodály: Meditáció – Debussy egy motívuma fölött
Liszt: Obermann völgye
Bartók: Improvizációk magyar parasztdalok fölött, BB83
Bartók: Tizenöt magyar parasztdal zongoraszóló és ének-zongora változatban
Liszt–Joachim: 12. magyar rapszódia
A kivételes zongoraművészről, Fischer Annie-ról elnevezett ösztöndíj tehetséges, fiatal hangszeres és énekes szólistákat segít abban, hogy hidat építsenek a hazai és a nemzetközi zenei világhoz, utakat találjanak a közönségükhöz. A magyar kultúra napja alkalmából a 2024-ben díjazottak közül négy fiatal művész, Fenyvesi Gabriella Rea, Radnóti Róza, Pellet Sebestyén és Kóbor Éva mutatja be, hol járnak ezen az úton, és mit jelent számukra a nagy elődök, Liszt, Bartók és Kodály zenéje.
Műsorukat Bartók 2. hegedű-zongora rapszódiájával nyitják, amely különleges helyet foglal el a zeneszerző népzenére épülő művei között. Bartók az 1928-ban komponált darabba nemcsak a népi dallamok feldolgozását illesztette be, de azok eredeti, népi előadásmódját is a zene szerves részévé tette. Fontosnak tartotta, hogy a népzenei háttérrel az előadók is tisztában legyenek. A rapszódia stílusa mindemellett összefügg dedikáltjának, a hegedűművész Székely Zoltánnak a stílusával – szabad, merész, szenvedélyes. A kéttételes mű a verbunkosból ismert lassú-friss szerkezetet követi, azt a kontrasztot, amely Liszt magyar rapszódiáiból is ismerős lehet.
Izgalmas megfigyelnünk, milyen ívet rajzol meg, hogyan lép egymással párbeszédbe a koncerten Kodály három dala, amelyek a tizenegy füzetből álló Magyar népzene-sorozat különböző köteteiből származnak. A Ne búsuljon senki menyecskéje játékosságát valamiféle keménység is kíséri, amelyet elsősorban a zongora szólamának szikár ritmusai érzékeltetnek. Lassul a tempó, egészen más jelentősége lesz minden apró zenei mozdulatnak a szerelem erejéről, elhagyásról, hűségről éneklő, Magos kősziklának című dalban. Majd Mónár Anna székely balladáját egyszerre értelmezi és változtatja még elemibbé, drámaibbá Kodály zenéje.
A ballada sötétségéből Kodály Meditációja hoz némi enyhülést, egy olyan zongoradarab, amelyet Debussy egy motívumára („motívuma fölött”) komponált. Kodály 1907 tavaszán indult párizsi tanulmányútra, ekkor ismerte meg közelebbről Debussy zenéjét, amely egészen elvarázsolta. Egy évtizeddel később így írt róla: „Egy-egy hangulatot megrögzíteni, precíz, szuggesztív képben, vagy egy érzés fejlődését követni, a lélek hullámzásának vonalát megfogni, [Debussy] ezt akarta és tudta.” A Meditációban a Debussy-hatás lehetséges következményeit kutató Kodályt halljuk, ahogy az egészhangú skáláról, a pentaton hangzásvilágról mereng, ezekkel kísérletezik.
A természet romantikája a „legerőteljesebben a hangokban nyilvánul meg; főként a hallás érzékszerve számára lehet érzékelhetővé tenni. Az illatok gyors és határtalan érzeteket keltenek, de bizonytalanok; a látás érzete, úgy tetszik, inkább a szellemhez, mint a szívhez szól: megcsodáljuk, amit látunk, de azt érezzük át, amit hallunk”. Étienne Pivert de Senancour írt így 1804-ben megjelent Oberman című regényében a természet eszményéről, megihletve ezzel Lisztet is, aki Senancour nyomán adta zongoradarabjának az Obermann völgye címet. Az Obermann völgye a Zarándokévek-ciklus Svájc-sorozatának ikonikus darabja, a lélek belső zarándokútjának zenei kifejezése.
A szünet után ismét Bartóké a főszerep. Az 1920-ban komponált Improvizációk magyar parasztdalok fölött című opuszban több ismerős népdalt fedezhetünk fel, mellettük azonban legalább ekkora jelentősége van a Bartók által komponált zenei anyagnak, amely nemcsak új fénytörésből mutatja meg a népi dallamokat, de olykor túl is nő azokon. A Tizenöt magyar parasztdal Bartók 1914 és 1918 közötti gyűjtéseinek egyfajta összegzése, amely négy részre különül el: Négy régi keserves ének, Scherzo, Ballada, Régi táncdalok.
A Fischer Annie-ösztöndíjasok koncertjét Liszt 12. magyar rapszódiája, a sorozat egyik legeredetibb darabja zárja. Egyedülálló arányérzékkel vegyíti a melankolikus karaktert a virtuóz csillogással és a viharos szenvedéllyel, és több olyan témát is magában foglal, amelyeket Liszt magyarországi koncertkörútja során hallott és jegyzett fel magának. A mű dedikáltja a 19. század egyik legnagyobb hatású hegedűművészeként ismert Joachim József, neki köszönhetjük, hogy a rapszódia ma hegedű-zongora változatban is megszólalhat.
