Beethoven: A-dúr hegedű-zongora szonáta, op. 12/2
Beethoven: a-moll hegedű-zongora szonáta, op. 23

Beethoven: A-dúr hegedű-zongora szonáta, op. 47 („Kreutzer”)

Antje Weithaas és Várjon Dénes sem a lemezeiken, sem a koncertjeiken nem egyszerűen kronologikus sorrendben szólaltatják meg a műveket, helyette sokkal inkább zenei szempontokat követnek. Az első koncerten szereplő művek egymásutánja hatalmas ellentéteket és lenyűgöző változatosságot rajzol meg, és mindemellett összeköti őket tonalitásuk is (az A-dúr vagy a-moll hangnem).

Beethoven 1798-ban jelentette meg három szonátából álló op. 12-es sorozatát, melyek közül a középső darab szólal meg elsőként a nyitókoncerten. Az első pillanattól fogva tanúi lehetünk a zongora és a hegedű összjátékának, mintha egy fordulatokban gazdag párbeszédet figyelnénk. A második tétel melankolikusabb témáját először a zongora mutatja be, majd a lírai érzelmeket tovább mélyíti a hegedű belépése. Végül bravúros gesztusokkal játszó rondó zárja a művet.

Alig néhány évvel később, 1801-ben komponálta a zeneszerző az op. 23-as, a-moll szonátáját, amelyet egészen drámai hangon indít. Azt a fiatal, ereje teljében lévő zeneszerzőt hallhatjuk itt, aki egy évvel korábban lépett közönség elé első szimfóniájával, és aki egyre többször bizonyította, hogy egy valódi zenei forradalmár van születőben. Az első tétel zenei párbeszéde sokkal szenvedélyesebb hevülettel zajlik, mint az előző darabban, Beethoven nagy fantáziával mutat be újabb és újabb zenei anyagokat. A lassú tételbe olykor táncos és játékos elemeket is vegyít, majd a nyitótétel sürgetését hozza vissza a fináléban. Sok zárótételéhez hasonlóan ezt is rondó formában komponálta: a rondóanyag ismétlései között kontrasztáló hangulattal, textúrával, dinamikával vonultat fel epizódokat.

Végül, de nem utolsósorban a szerző talán legismertebb és legszeretettebb szonátája, a lenyűgöző, grandiózus Kreutzer-szonáta szólal meg Antje Weithaas és Várjon Dénes előadásában. A zene olyan drámai erővel ragadja meg a hallgatót, amelyet alig tapasztalhattak korábban. Erről a páratlan erőről írt Lev Tolsztoj Kreutzer-szonáta című kisregényében: „A zene arra ösztönöz, hogy elfeledkezzem magamról, a valódi állapotomról, valami más állapotba visz át, nem a magaméba. A zene hatása alatt, úgy rémlik, azt érzem, amit voltaképp nem érzek, megértem, amit nem értek, meg bírom tenni, amit nem bírok.”