A Király maga kérelmezte Nixontól, hogy a Szövetségi Kábítószerügyi Hivatal tagja lehessen. Máig kérdéses, hogy ezzel csak legalizálni akarta-e a drogfüggőségét, vagy ki akart szúrni az Angliából Amerikába költöző, egyre népszerűbb John Lennonnal.
Elvis Presley, még ma is egy élő legenda, a nők bálványa, a rock & roll (no és a divatosra nyírt pajeszok) királya. Azt viszont valószínűleg kevesen tudják róla, hogy a '60-as években a poklok poklát élte meg, mivel nemigen tudott rokonszenvezni sem a „Brit Invázióval” (amikor is a Beatles, a Rolling Stones, a Led Zeppelin és a többi híres nagy-britanniai rockbanda meghódította Amerikát), sem az újhullámos hippimozgalommal. Miután zenei és filmes berkekben mindent elért, amit csak lehetett, a következő nagy dobása az volt, hogy kémként is bekerüljön a történelemkönyvekbe, és úgy szolgálhassa a hazáját, mint egy „rock & roll James Bond”. Ennek jegyében tett 1970. december 21-én látogatást Richard Nixon elnöknél a Fehér Házban.
A párosról készült kézfogásról készült fotó sok rajongót elborzasztottak, de egy különös, titkos kötelék, ami összekapcsolta kettejüket, még nyugtalanítóbbnak bizonyult: mindketten szenvedélyesen gyűlölték John Lennont – de erről majd kicsit később.
Miért akart Elvis drogellenes szövetségi ügynök lenni?
Saját bevallása szerint hazafias kötelességből, a rossz nyelvek szerint viszont inkább azért, mert 1970-ben már súlyos drogfüggő volt. De hogy egy esetleges lebukás ne ejtsen csorbát a hírnevén, és egyúttal odaszúrhasson a drogmámorban úszó, konkurens zenészeknek is, magától Nixontól kérelmezte, hogy megkaphassa a Szövetségi Kábítószerügyi Hivatal (FBN - Federal Bureau of Narcotics) jelvényét. Volt felesége, Priscilla Presley színésznő szerint Elvis „kizárólag csak azért vállalt szolgálatot az állami rendfenntartó szerveknél, hogy bármely országba beléphessen legálisan annyi fegyverrel és droggal, amennyivel csak akar”. A kézzel írt levél így szólt:
Kedves Elnök Úr! Először is szeretnék bemutatkozni. Elvis Presley vagyok. Csodálom önt, és nagy tisztelettel viseltetem a hivatala iránt. Három héttel ezelőtt Palm Springsben beszéltem Agnew alelnökkel, és kifejeztem aggodalmamat országunkért. A drogkultúra, a hippi elemek, az SDS, a Fekete Párducok és társaik nem tekintenek engem ellenségüknek. Uram, minden tőlem telhetőt megtennék és meg is teszek, hogy segítsem az országot. (...) Nem kívánok címet vagy kinevezett pozíciót kapni. Több jót tudnék és fogok is tenni, ha szövetségi ügynökké tesznek, és a magam módján, a legkülönfélébb korú emberekkel való sjó kommunikációm révén fogok segíteni. Mindenekelőtt előadóművész vagyok, de nekem csak egy szövetségi megbízólevélre lenne szükségem.
Majd így folytatta a levélben:
Uram, a Washington Hotelben szálltam meg, 505-506-507-es szoba. Két ember dolgozik velem, Jerry Schilling és Sonny West. Jon Burrows néven vagyok bejelentkezve. Addig leszek itt, amíg csak egy szövetségi ügynök megbízólevelét megkapom. Alaposan tanulmányoztam a kábítószerrel való visszaélést és a kommunista agymosási technikákat, és pont a kellős közepén vagyok az egésznek, ahol a legtöbb jót tehetném és fogom is tenni.
Elvist állítólag tíz nappal a Nixonnal való találkozása után, már ünnepélyes keretek között körbevezették az FBI székházában, ahol a zenész megosztotta a nyomozókkal azon meggyőződését, miszerint „a Smothers Brothers, Jane Fonda és a szórakoztatóipar más, hozzájuk hasonló személyiségei nyilvános nyilatkozataikkal és gusztustalan tevékenységükkel megmérgezték a fiatal elméket azzal, hogy becsmérelték az Egyesült Államokat”.
Amikor megfigyelik a megfigyelőt
Arra, hogy végül Elvist valóban alkalmazták-e szövetségi ügynökként, nincs konkrét bizonyíték. Az FBI páncéltermében viszont állítólag őriznek egy 663 oldalas jelentést, Presley, Elvis A jelöléssel – de ebben leginkább a róla szóló ügynöki jelentések állnak, amelyekben egyebek között ilyen jellemzések olvashatók:
[Elvis] meggyőződése, hogy a Beatles az Amerika-ellenes szellemiség valódi ereje.
Vagy éppen:
Presley az őszintesége és jó szándékai ellenére bizonyosan nem az a fajta ember, akivel az [FBI-]igazgató találkozni szeretne. Megjegyzendő, hogy a jelenlegi frizutája a válláig ér haj, és mindenféle egzotikus ruhadarabot visel. Mellékeljük a mai Washington Postból kivágott, Presleyt ábrázoló fényképet, amely jól megmutatja Presley személyes megjelenését és öltözködési stílusát.
Egy volt hírszerző tiszt J. Edgar Hoover FBI-igazgatónak írt 1956-os levelében ez állt:
[Elvis Presley] határozottan veszélyt jelent az Egyesült Államok biztonságára. (...) Cselekedetei és mozdulatai alkalmasak arra, hogy felkeltsék a tizenéves fiatalok szexuális szenvedélyeit. Az egyik szemtanú úgy írta le a fellépéseit, mint »szexuális önkielégítés a színpadon«, egy másik pedig úgy, mint aki »vetkőzős táncot jár, ruhában«.
És a cifrább dolgok csak ezután jöttek a hírszerző jelentésében!
A pszichológusok, a pszichiáterek és a papok is jól tudják, hogy a tizenéves lányokban és a serdülőkorú fiúkban könnyen feltámad a szexuális élvezetekre és perverzióra való hajlam bizonyos típusú mozdulatok láttán – kiváltképp, ha azok olyanok, mint amilyeneket a Presley-koncerteken tapasztalhatnak. A Presley-rajongói klubokról azt pletykálják, hogy szexorgiákká szoktak fajulni. A Presley-ről szóló szemtanúi beszámoló alapján úgy ítélem meg, hogy valószínűleg drogfüggő és szexuálisan perverz lehet.
De miért fontos mindez? Mert könnyen lehet, hogy Elvis mégiscsak jelentett, sőt! Kulcsszerepe volt abban, hogy John Lennon a Beatles feloszlása után nemkívánatos személy legyen az USÁ-ban.
Mint ismeretes, a Nixon-adminisztráció idején politikai indíttatású FBI-vizsgálat is indult John Lennon és Yoko Ono ellen. Aki amúgy tudott is erről, és 1972-ben, Dick Cavett tévés talkhow-jában ülve, milliók füle hallatára jelentette be: az amerikai szövetségi kormány kémkedik utána.
John Lennon és Yoko Ono ugyanis 1971-tól kezdve New Yorkban éltek, és az amerikai radikális baloldali politika rokonszenvezői lettek és háborúellenes nézeteket hirdettek. A Nixon-adminisztráció ekkor éveken át tartó bürokratikus vegzálásnak vetette őket alá, hogy kitoloncolhassák mindkettejüket az országból, így Lennon véget nem érő jogi csatározásba keveredett az amerikai bevándorlási hatóságokkal, akik megtagadták tőle az állandó tartózkodási engedélyt. A kérdés végül csak 1976-ban, két évvel a Watergate-botrány és Nixon lemondása után oldódott meg.
Az minden esetre egészen biztos, hogy az 1972-es választás volt az első az Egyesült Államok történetében, amelyen a 18 évesek is szavazati joggal rendelkeztek (azelőtt 21 év volt a korhatár). Mivel az akkori felmérések szerint a fiataloké volt a legerősebb választásra jogosult, a vietnámi háborút hangosan ellenző csoport, és ez pont egy olyan időszak volt, amikor tinédzserek nagyon elidegenedtek a politikától, félő volt, hogy a politikailag viszont nagyon is aktív John Lennon az amerikai turnéja során Nixon-ellenes szavazásra fogja buzdítani a rajongóit.
Az viszont már inkább összeesküvés-elmélet, hogy a John Lennon elleni kitoloncolási kísérletben aktív szerepe volt „Elvis ügynöknek” is.
