Guido de Angelis eredetileg viccnek szánta a Különben dühbe jövünk kórusdalát. A piros Buggyt is ő adta kölcsön a forgatáson Bud Spencernek, akivel még Az ördög jobb és bal keze 2 forgatásán barátkozott össze. A 72 éves olasz zeneszerzővel a november 29-i budapesti koncertje alkalmából készíthettünk e-mailben interjút.
Guido de Angelis óriási spagettiwestern-, sci-fi- és fantasyrajongó, aki a lehető legkülönfélébb filmes műfajokban alkotott, a Keomától kezdve a Yor, the Hunter of the Future-en át a The Mountain of the Cannibal Godig. Mégis, leginkább Bud Spencer és Terence Hill könnyed krimi-vígjátékaival lett ismert, hiszen alig akad olyan Bud Spencer-film, aminek nem ő és az öccse, Mauritio de Angelis írta volna a zenéjét.
Guido és Mauritio de Angelisnek már a '60-as évek óta közös zenekara volt, és mivel ugyanabban a stúdióban vették fel a számaikat, ahol a híres olasz zeneszerzők a filmzenéket, szinte törvényszerű volt, hogy a ők is a filmiparban kössenek ki.
Jó hír a magyar Bud Spencer rajongóknak, hogy november 29-én a Papp László Sportarénában együtt lép lép fel a két testvér, valamint a legendás zenekaruk, az Oliver Onions, ami gyakorlatilag 1984 óta nem állt színpadra ebben a felállásban. A budapesti koncert alkalmából Guido de Angelisszel beszélgettünk, aki az idén elhunyt Bud Spencerről és a piros Buggy-ról is mesélt nekünk.
Íme az öt legizgalmasabb érdekesség!
1. Guido de Angelis kiváló munkakapcsolatot alakított ki Bud Spencerrel és Terence Hill-lel, de a forgatásokon kívül is nagyon jó barátságban volt velük. Abszolút egyet ért azzal a megközelítéssel, hogy Bud Spencer és Terence Hill filmjei azért lettek ennyire népszerűek Olaszországban, Németországban és Magyarországon, mert modern környezetbe áthelyezett, klasszikus tündérmesék, ahol a jó mindig győz, a gonoszok pedig mindig megbűnhődnek.
2. Legelső filmes munkája az 1971-es Csoda olasz módra volt, ennek a dalait még az öccse, Maurizio De Angelis nélkül komponálta. Az ördög jobb és bal keze 2-n viszont már együtt dolgozott a testvérpár, és ettől kezdve éveken át ugyanazt a profin kidolgozott munkamódszert használták. Először mindig elolvasták az aktuális Bud Spencer-film forgatókönyvét, és az első benyomások alapján rögtön nekiláttak érzésből megírni a filmzenét. Ezután mindig kimentek a forgatásokra további inspirációért, majd végül a stúdióban megnézték a vágott verziót, és ahol a dramaturgia indokolta, oda még utólag írtak egy-két dallamot. Guido szerint a legnehezebb munka a zeneszerzésben mindig az, hogy még a forgatás kezdete előtt olyan dallamokat kell írni, ami a rendezőnek is pont ugyanúgy tetszik, mint a komponistának.
3. Az 1974-es Különben dühbe jövünk emlékezetes kórusjelenete egy véletlennek köszönhette a megszületését. Guido kinn járt a forgatáson, és az egyik leállásnál Bud Spencerrel elkezdett viccből dúdolgatni egy mókás dallamot. Ám ez végül annyira megtetszett nekik, hogy bekerült magába a filmbe is. A zeneszerző ma már kifejezetten büszke arra, hogy a Lalalallalla 40 évvel a Különben dühbe jövünk bemutatója után is egy kedvelt dallam, amit mindenki azonnal felismer.
4. A Különben dühbe jövünk ikonikus, piros Puma Dune Buggy-je Guido de Angelis saját kocsija volt. Több jelenetben is ő száguldozott vele a forgatáson, de ma már nincs meg neki az autó, eladta egy olasz Buggy-rajongónak.
5. Guido de Angelis az összes olyan filmet a saját gyermekeként szereti, amikhez ő és a testvére komponálták a zenét. Mindet megnézte, amikor a mozik vetítették, és nagyon nehezen tudna közülük kiválasztani egyet, amelyikre a legbüszkébb. Ha meg kellene neveznie a legkedvesebb filmzenéit, akkor a Különben dühbe jövünk, a Szandokán, a Seriff az égből, az Akit buldózernek hívtak, a Mindent bele, fiúk!, A szavanna fia, a Zorro, a Piedone, a zsaru és a 80 nap alatt a Föld körül Willy Foggal című rajzfilm betétdala biztosan köztük lenne.
