Bár senki sem számított rá, Danny Boyle megcsinálta az egyik legnagyobb kultfilm, a Trainspotting folytatását, és bár senki sem számított rá, egész jó lett!
Muszáj mindenhez folytatás? Nyilván nem, de ha mégis elkészül, ne haragudjunk rá kapásból! Az 1996-os Trainspotting az utolsó nagy instant kultfilmek egyike volt, ahol minden hibátlanul összejött: az arcok, a sztori, a közeg és az életérzés, a ritmus és a fanyar humor, a szövegek, meg persze a világ legjobb filmzenéje. Annyira jó volt, annyira le volt zárva, hogy hosszú, hosszú időn át senkinek eszébe sem jutott, hogy folytatás kéne hozzá. A jó ég tudja, miért döntött úgy Danny Boyle, hogy mégis megcsinálja a T2 Trainspottingot.
Mark Rentontól úgy váltunk el, hogy éppen ellopta a legjobb barátaival közösen szerzett pénzt egy sikeres drogüzlet után. Ez volt számára a kiút a drogból és a kilátástalanságból, és ha ő nem teszi, akkor jó eséllyel a többiek közül valamelyik lépi meg. 20 év után Mark hazatér, hogy rendezze az adósságait, pont időben lépve be a még mindig heroinos Spud életébe, aki éppen egy nejlonzacskóval a fején várja a véget, majd jön Beteg Srác, akit már Simonnak hívnak. Ő kicsit feljebb lépett, mert kokaint tol, és van egy lepukkant kocsmája meg egy bolgár csaja, akivel nagy tervei vannak, és ehhez kéne lenyúlni a régi barátot. És ott van a még mindig közveszélyes Begbie, aki épp most találta ki, miként léphet le a börtönből, és aki a két kezével tépné szét az őt eláruló Markot.
És innen csavarodik a történet, ami egyáltalán nem siet. Merthogy mindez csak ürügy a nosztalgiázásra, és ezt ne feledjük el, mert a sztori csak ürügy. Megemlékezünk a régi arcokról, a meghatározó pillanatokról, és szó szerint eljátsszák nekünk azokat a pillanatokat, amiket a leginkább szerettünk az előző filmből – igen, Skócia legmocskosabb vécéje is előkerül. Ezt Boyle baromi jól csinálja, és van olyan elegáns – vagy kreatív? -, hogy a legvaskosabb szerepet a legnagyobb lúzernek, Spudnak adja. Mert mit tehetünk még hozzá Rentonhoz, Sick Boyhoz vagy az őrjöngő Begbie-hez? Pár simítást legfeljebb, és persze sok nosztalgiázást, Ewan McGregor és Jonny Lee Miller esetében egy kis vetkőzést a női nézők kedvéért, Robert Carlyle pedig némi családi hátteret kapott, de Ewen Bremner jön ki a legjobban az egészből. Járt is neki, azzal a szerencsétlen fejével, kiskutya tekintetével, magára hagyatottságával, lakótelepi nyomorával.
