Szeretünk Raymond (1996-2005)

Ray Romanóra a Late Show with David Letterman című beszélgetős műsorban való vendégeskedése során figyeltek fel, és mivel a 90-es években trend volt, hogy stand up komikusok köré sitcomot építsenek, gyorsan le is szerződtették egy olyan sorozatra, ami tulajdonképpen az ő magánéletéről szólt. Ezek alapján

Romanónak ritka ellenszenves családja lehet,

mert a sorozatban egyetlen szerethető karakter sincs, beleszámítva a kölyköket is, a Raymond bátyját, a hol irigykedő, hol szorongó Robertet alakító Brad Garrett pedig kifejezetten ijesztő, és nem csak azért, mert éppen masszív alkoholista volt a forgatás alatt –, konkrétan olyan, mint Frankenstein szörnye. Ennek ellenére a széria valahogy megtapadt a közönségnél, 9 évadot élt meg, és a hetedik évadra Romano már 1,8 millió dollárt keresett epizódonként – remélhetőleg félretett belőle, mert azóta csak mellék- és szinkronszerepeket kap.

Életem értelmei (2001-2005)

Hogy pontosan miről szól ez a sorozat, akkor sem tudnám megmondani, ha heteken át kínoznának, csak azt, hogy mit akar üzenni: azaz hogy hiába hiszi azt a saját sikeres fuvarozóvállalatot üzemeltető férj és apa (Damon Wayans), hogy ő a családfő, és ő mondhatja meg, mi merre hány méter, rendre arra ébred, hogy bilibe lóg a feje. Merthogy a végső szót mindig az otthonról tőzsdéző – vagyis szintén pénzt kereső feleség és anya (Tisha Campbell-Martin) mondja ki, de még a roppant idegesítő gyerekek is beleszólhatnak mindenbe.

Így láthatunk bele egy felső-középosztálybeli afro-amerikai család mindennapjaiba, de hogy ez jó-e nekünk, az más kérdés.

A lényeg, hogy annak a hét embernek, akik szeretik a Wayans családot, azon belül is a tojásfejű Damont – aki egyébként tök jó volt Az utolsó cserkészben (1991), de az nagyon rég volt –, ez biztosan remek szórakozás, másoknak aligha.

Anyám borogass (A semmi közepén/Családom és egyéb emberfajták) (2009-2018)

A sorozat, amiről a magyar csatornák nem tudták eldönteni, hogyan nevezzék, és aminek a címe az eredeti verzióban – The Middle – is inkább a középszerűségre utal, olyan, mint az amúgy remek Már megint Malcolm Temuról rendelt verziója.

Olcsó, rossz minőségű és még csak nem is néz ki jól.

Hősnője, Frankie (Patricia Heaton) egy elgyötört középkorú, középosztálybeli feleség és anya, aki az ország közepén él, és próbálja összetartani működésképtelen családját, miközben lassan felnőnek a gyerekek, akik nagyon, de tényleg nagyon furcsák. A Szeretünk Raymondból ismert Patricia Heaton nem lett szerethetőbb, de akitől igazán ijesztő a sorozat, az a férjet/apát alakító Neil Flynn, aki annak idején nagyon szórakoztató volt a Dokikban mint a főhőst terrorizáló takarító, de ott pont a színész nyugtalanító vonásait állították a feje tetejére és tették viccessé – itt csak önmagát adja. Sajnos.

Férjek gyöngye (1998-2007)

Adam Sandler összes barátja igazi balfék, de a balfékek közül is a legbalfékebb Kevin James, aki kifejezetten arra specializálódott, hogy szerethető balfácánokat játsszon. Akik mindent elrontanak, de olyan kiskutyatekintetük van, hogy ezért minden alkalommal megbocsátanak nekik. Ilyen Doug Heffernan is, történetünk hőse, aki UPS – jogi okokból IPS – futárként dolgozik New Yorkban, csomagokat hord ki, de nem túl sokat, mert rendszerint a haverjaival lóg a helyi kajáldában. Felesége, Carrie (Leah Remini), aki egy ügyvédi irodában dolgozik asszisztensként,

sokkal jobbat érdemelne mind kinézetben, mind belső értékek tekintetében,

ahogy erre minden egyes alkalommal emlékezteti is a velük lakó apósa, Arthur (Jerry Stiller, az amerikai „kis Kabos”). Doug olyan, mintha egy olcsó sörreklámból lépett volna ki, szeret enni, inni és meccset nézni a spanokkal, és nagyjából ennyi, nincs is benne több, de legalább mindent mindig elszúr, hogy aztán megbocsássanak neki. Izgi, ugye? Ugye, hogy nem?

Joey (2004-2006)

Abban persze volt logika, hogy a Jóbarátok lezárása után valamit kezdjenek a karakterekkel, ahogy abban is, hogy a színész Joey Tribbiani (Matt LeBlanc) New Yorkból Los Angelesbe költözzön, részben azért, mert Hollywood mégiscsak ott van, másrészt azért, mert így egy teljesen új történetet kaphatott a közkedvelt karakter. Ahol Gina (Drea de Matteo) veszi szárnyai alá, aki együtt él húszéves fiával, az egyetemista csodabogár Michaellel (Paulo Costanzo), aki felnéz nagybátyjára, ám ez nem mindig jó ötlet. Joeynak néha segítségére (ha nem inkább hátrányára) van még az ügynöke, Bobbie, akit Jennifer Coolidge alakít. Ebből ki lehetett volna hozni valamit, de nem sikerült, viszont kiderült, hogy

Joey karakterében a legviccesebb Chandler volt,

mert önmagában annyira nem izgalmas a figura, akármilyen szerethető is LeBlanc. Mondjuk a Joey még mindig jobban sikerült, mint a színész másik próbálkozása, a Jóapátok (2017).

Jim szerint a világ (2005)

Néha arra gyanakszunk, hogy létezik valami random sitcomgenerátor, ami egymás után köpi ki magából a különböző, egymástól alig megkülönböztethető, formátumban gyakorlatilag ugyanolyan sorozatokat – 2006-ban még nyoma sem volt a mesterséges intelligenciának, de az intelligencia szó itt amúgy is kizárható. A kötelező elem a külvárosi tökvakaró férj, aki szereti, ha igaza van, de általában nincs, és a picit hárpia, de azért vonzó felesége a maga rokonságával – tisztára mint a már emlegetett Férjek gyöngyében. Ennek megfelelően

egy csipetnyi eredetiséget se keressünk,

a kérdés inkább az, ki találja szimpatikusnak James Belushit, aki nyilván önmagát játssza – egyébként olvasóink közül meglepően sokan szeretik. Belushi valószínűleg laza arc, aki mostanában legálisan termeszt füvet, biztos jó fej, csak hát színészként nem túl sok, amit csinál, és az mindig ugyanaz. Aztán ott van a sógorát alakító Larry Joe Campbell, akitől meg a hideg futkos a hátunkon, még akkor is, ha meglepően sok ilyen sógor van a való életben is.

Nyugi, Charlie! (2012-2014)

Charlie Sheent azért rúgták ki a Két pasi - meg egy kicsi stábjából, mert a drog- és alkoholfüggősége már magát a forgatást is hátráltatta, és mert beszívva egy rádióműsorban szidta a producert, Chuck Lorre-t. Az FX-nél mégis úgy gondolták, van még a színészben potenciál, talán még dolgozni is lehet vele, így 2012 ben új sorozatba kezdett, ami az eredetiben az önironikus Anger Management, azaz Indulatkezelés (esetleg: Dühterápia) címet kapta –, amin válása során kellett kötelező jelleggel részt vennie. Hőse, Charlie Goodson egykori baseballjátékos, aki dühproblémái miatt kisiklatta a karrierjét – és most dühterapeutaként segít másokon. A széria két évadot és 100 epizódot élt meg – ennyi az ún. közös sugárzás feltétele –, Sheen pedig

újra önmagát adta, a karakterként és a forgatáson is,

például összeveszett a másik főszereplővel, Selma Blairrel, akit hülye pinának nevezett és kirúgatott. Késései és labilis lelkiállapota miatt mindenki folyton ideges volt, alig lehetett forgatni, nem volt vicces a sztori és végül a stúdió is bedobta a törülközőt.

Jószomszédok (2018-2024)

A sorozat alaphelyzete, hogy a Közép-Nyugat legbarátságosabb embere (Max Greenfield) Los Angelesbe viszi a családját egy olyan környékre, ahol nem hasonlít rá mindenki és nem mindenki fogadja jól a közvetlenségét. Pláne nem őrül a haverkodásnak a közvetlen szomszéd, a fehérekkel kissé előítéletes Calvin (Cedric the Entertainer). Vagyis fordított az alaphelyzet, itt pont a fehér lóg ki a sorból, neki kell alkalmazkodnia  másokhoz, és

ez volna a görbe tükör, amelyen keresztül az új Amerikát látjuk.

Legalábbis ez a szándék.  Vicces, hogy a sorozat adatlapján a kommentek a show-t vagy rasszizmussal vagy BLM propagandával vádolják, mert a kettő aligha fér el egymás mellett – a Jószomszédok viszont nem vicces. Még véletlenül sem, és ehhez képest eddig hat évadot élt meg, de jó eséllyel a most futó hatodik az utolsó, arról pedig hosszan lehetne írni, hogy a már a nevében is idegesítő Cedric the Entertainer karaktere milyen hihetetlenül irritáló.