Milyen lenne Amerika, ha tényleg jelmezes zsaruk vadásznának a maszkos bűnözőkre? Az HBO brutálisan jól bemutatja. Pilotkritika.
Október 21-én startolt el az HBO-n az utóbbi hónapok legjobban várt szuperhősös tévésorozata, a Watchmen, ami a pont 10 évvel ezelőtt mozikba került Watchmen - Az őrzők mozifilm egyenesági folytatása, izgalmas flashback jelenetekkel megspékelve. Bár a nézőnek nem feltétlenül szükséges ismerni a képregényes és a filmes előzményeket, kétségtelenül akkor részesül száz százalékos élményben, ha valamennyire azért tisztában van az alapokkal.
Alan Moore és Dave Gibbons eredeti Watchmenje ugyanis elég nagyot szólt az 1986-os megjelenésekor, még ha nem is lett annyira a popkultúra része mára, mint Moore másik alapműve, a V for Vendetta, a Guy Fawkes-maszkos főhősével. De már a Watchmen sem valami idétlen pofozkodás volt néhány passzosruhás figura között, hanem egy nagyon összetett, társadalmi, politikai és lételméleti kérdéseket boncolgató, szépirodalmi igényű alkotás. Alan Moore alternatív világában, ahol a robbanómotorokat felváltották az elektromos autók, Nixon nemhogy nem bukott bele a Watergate-ügybe, de még a '80-as években is sorra megnyerte a választásokat, a szuperhősködést pedig rendeleti úton réges-rég betiltotta. Az ő idején egyedül azok viselhettek továbbra is maskarát, akik a kormánynak végeztek el mindenféle piszkos munkát korábban (észak-vietnamiak legyőzése, Kennedy meggyilkolása, a Watergate-ügyet kirobbantó Bob Woodward és Carl Bernstein félreállítása, stb.)
A képregény és a film főhősei természetesen a sorozatban is tovább élnek ilyen-olyan formában. Dr. Manhattan, az érzelemmentes, kék bőrű szupergéniusz, aki egy kutatólaborban végzett kísérlet óta molekulánként tudja újrarendezni magát, már a Marson bóklászik magányosan (egy jelenet erejéig láthatjuk most is). A világ jobbításán fáradozó, igencsak sajátos értékrend szerint gondolkodó, gátlástalan filantróp, Ozymandias (Jeremy Irons) egy hatalmas birtokon emelt várkastélyban konspirál épp valamit. A '80-as évek szuperhősös haláleseteinek ügyében nyomozó, maszkos Rorschach pedig 2019-re a szadista hajlamú, fajgyűlölő önbíráskodók példaképe lett, akik épp Hetedik Lovasezred néven szervezték újjá a csuklyás Ku-Klux-Klant.
A sorozatbeli 2019-es esztendő alternatív világban a republikánus uralmat felváltó Robert Redford elnök (akit a politikai ellenfelei csak Sundance-nek neveznek a kultfilmje miatt) viszonylagos békét és prosperitást hozott az amerikaiaknak. A rendet viszont paradox módon pont a maszkos-jelmezes „szuperhősök” tartják fenn: egy korábbi rendőrgyilkosság miatt ugyanis az összes zsarunak álarcot kell hordania, és senki sem tudhatja meg a valódi személyazonosságukat, nehogy a bűnözők az otthonukban támadjanak rájuk és a családtagjaikra. Az egyedüli rendfenntartó, aki nem maszkban, hanem díszegyenruhában tartatja be a törvényt, a rendőrfőnök (Don Johnson), aki szinte már kéjes örömmel pörköl oda az Éji Bagolytól megörökölt szuperrepülővel a Rorschach-maszkos Hetedik Lovasezrednek, akiket jogok nélküli terrorista csoportnak minősítettek.
A sorozat készítői tehát nemcsak ügyesen szőtték tovább az Alan Moore-féle alternatív történelmet, de a szuperhősképregények szokásos alaphelyzetét, a sokszor már inkább nevetségessé váló „maszkos igazságosztók püfölik a maszkos gengsztereket”-felállást is zseniálisan megújították. Lényegében egy olyan zsarusorozatot kapunk, ahol a rendőrök a jelmezes-köpenyes igazságosztók – igaz, akad közöttük olyan is, aki inkább narancssárga mackófelsőben és símaszkban ered a bűnözők nyomába. A történet főhőse, az Éjnővér kódnevet viselő rendőrnő (Regina King) viszont ízig-vérig olyan, mintha Batman társa lenne az éjszakai rendcsinálásban: fekete maszkban és kabátban fegyelmezi a bűnözőket, és nem válogat az eszközökben, ha ki akarja szedni belőlük, amit akar.
A Denevérember-párhuzamom nem véletlen. A Batman-képregényekben is sokszor előkerülő téma az, hogy a betörők, rablók és gyilkosok elfogása érdekében megengedhető-e a betörés, a rablás és a súlyos testi sértés (netán a gyilkosság), ha ezzel emberéletek tucatjait mentjük meg, és elejét vesszük a további betöréseknek, rablásoknak, súlyos testi sértéseknek és gyilkosságoknak? Meddig tart az intézményesített erőszakszervezetek jogos önvédelme és honnan kezdődik a rendőri túlkapás? Ki képes megfékezni az öntudatos, bosszúvágytól fűtött köpenyes igazságosztókat – avagy ahogy már a rómaiak is feltették a kérdést: Quis custodiet ipsos custodes? Ki őrzi az Őrzőket? (A Who Watches the Watchmen? kérdés már az eredeti Watchmenben is felbukkant jelmondatként.)
Az első rész megtekintése után magabiztosan kijelenthetem, hogy a sorozat jól körül fogja járni a fenti témákat. A mélyben forrongó, és bármelyik pillanatban vulkánként kitörő fekete zsaruk-fehér felsőbbrendűséget hirdető bűnözők ellentét mellett egy legfelsőbb körökig elérő összeesküvés is felsejlik a sorozat hátterében, szóval a szórakozás garantált. A képregényínyencek emellett ráadásul minden második jelenetben találhatnak majd valami izgalmas Watchmen-utalást.
Kiknek ajánljuk? Azoknak, akik nemcsak a képregényíró Alan Moore-t tartják látnoki elméjű zseninek, de a Watchmen című kultképregényéből mozifilmet forgató Zack Snydert is. De persze ezt a sorozatot a Watchmen-szüzek is nyugodtan elkezdhetik: ők egy pompás zsaruszériát kapnak, néhány fura, maszkot viselő rendcsinálóval a főszerepben.
