A Sivatagi lavina a 90-es évek elejének daliás VHS korszakának jellegzetes gyermeke, ami nem akart többnek látszani, mint ami: egy kemény film kemény fickókról és dögös csajokról.
Az év 1993, az egykori svéd elitkatona, Dolph Lundgren újra a csúcson, vagy legalábbis annak közelében a Tökéletes katona (1992) sikere után. A Rocky IV.-ben (1985), illetve a James Bond: Halálvágtában (1985) feltűnt színész joggal gondolhatta, hogy innen már sima a pálya, ám pont egy olyan film indította el az ún. direct to video pokolba, amely oly sokak kedvence. A Sivatagi lavináról van szó. Pedig a sivatagban nincs is lavina, nyilván!
Anthony Santee (Lundgren) nem egy jófiú, luxusautók lopásából él, azokat passzolja el jól fizető ügyfeleknek, de most ártatlanul ítélik el, a rács mögött pedig valakik az életére törnek. Nincs más választása, megszökik a börtönből. Menekülés közben túszul ejt egy fiatal nőt, Ritát (Kristian Alfonso) akiről hamarosan kiderül, hogy zsaru. A férfit a bosszúvágy vezérli. Csapdába akarja csalni Severence (George Segal) nyomozót, aki börtönbe juttatta, és nem mellesleg vissza akarja szerezni a tőle elvett pénzt. Némi nehezítést jelent, hogy egy kisebb hadseregnyi rendőr van a nyomában, Severence nem adja olcsón a bőrét, és akkor még a kínai maffiáról nem is beszéltünk.
A Sivatagi lavina – eredeti címén Joshua Tree – tisztességesen megcsinált, ám túlzásokól egyáltalán nem mentes akciófilm – igaz, a 90-es évek elején még nagyon mentek az eltúlzott gesztusok, feleslegesen túlvariált, bár valójában faék egyszerűségű akciójelenetek. Vic Armstrong rendezőt nem is kellett sokat biztatni: ő eleve John Woo rajongó volt, így előszeretettel koppintotta a hongkongi mester túldramatizált akciójeleneteit, kétkezes pisztolybalettjét és az egy géppisztolysorozattal harminc rosszfiút lekaszáló drámai mozdulatokat. A Sivatagi lavina mindezt szemrebbenés nélkül hozza, és még többet is, Armstrong ugyanis nem csak Woo-ért volt oda, de a Steve McQueen-féle A szökést (1972) is imádta, és annak a filmnek számos alapelemét, jelenetét és még a helyszíneit is felhasználta, csak ugye Dolph Lundgren nem egy McQueen.
Akármennyire is szeretjük, Dolph a B-kategóriát képviseli, és ebben nincsen semmi szégyellnivaló. Az ő színészi eszköztárának, habitusának és főleg fizikumának ez fekszik, és a mai napig is ezt csinálja a legjobban. És nem véletlen, hogy a Sivatagi lavinát szerették és a mai napig is szeretik az emberek, magas pontszámokkal dicsekedhet a mi adatlapunkon is – 7.2!!! -, és akárhányszor újranézhető mulatság a maga kamu autós üldözéseivel – mind a Ferrari, mind a Lamborghini egy-egy átalakított Pontiac - és nagy lövöldözéseivel. Annak ellenére is, hogy sokszor furcsán megvágott verzióban vetítik, az amerikai forgalmazásban ugyanis el akarták kerülni a „magas” korhatár besorolást, így sok véres részt kiollóztak, ám nem kerülték el a 18-as karikát, és emiatt az USÁ-ban rögtön VHS-en és laserdiscen jelent meg – bizony, ilyen is volt annak idején! -, míg Európában és szerte a világon mozikban futott. A VHS kitérő azonban meghatározta Dolph további karrierjét – hogy aztán a The Expendables - A feláldozhatók (2010) újra visszavigye őt a mozikba.
