Itt a megoldás a túlnépesedésre, az élelmiszerkrízisre és szinte minden más problémára, amelyet az emberiség kreált önmagának – le kell magunkat kicsinyíteni!
Miről is van szó? Norvég tudósok megtalálják a megoldást az emberiség egyik legnagyobb problémájára, a túlnépesedésre. Ehhez mindössze le kell icipicire zsugorítani az embereket, akik így csupán töredékét fogyasztják annak, amit korábban, meg ugye alig foglalnak helyet. Meg is alakulnak az első miniatűr, mindennel felszerelt kolóniák, amiben az a szép, hogy az oda érkezők „rendes” pénze is a többszörösét éri. Bár sokan ódzkodnak a gondolattól, a könnyen fellelkesedő átlagember Paul Safranek (Matt Damon) és felesége (Kristen Wiig) felszámolják korábbi szürke életüket, és bevállalják a kicsinyítést. Pontosabban Paul az, aki átmegy a procedúrán, neje az utolsó pillanatban visszakozik, így alig 12 centi magas hősünk egyedül vág neki az új életnek. Ami így már nem is tűnik olyan nagy kalandnak.
A (2017) alapötlete talán akaratlanul is kissé félrevezető: ez ugyanis nem egy felhőtlen vígjáték liliputi emberkékkel, akik repesnek az örömtől, hogy ezzel a mérettel iszonyatos mennyiségű vodkát ihatnak LEGO házaikban, hanem keserédes komédia arról, milyen nehéz valahová tartozni és célt találni az életünknek. Merthogy Paul új élete nyomorúságos, hiába a kényelem és a jólét, és mindez csak akkor változik meg, amikor összeismerkedik kedélyes szerb seftelő szomszédjával, a nagy lábon élő Dusánnal (Christoph Waltz). És annak fél lábon élő vietnámi takarítónőjével, az igazi kalandok pedig itt kezdődnek. Felhőtlen vidámságról azonban továbbra sincsen szó, mert a hátteret az emberiség elkerülhetetlen pusztulása, fajunk ostobasága és a társadalmi igazságtalanságok szolgáltatják, amivel nem szeretünk szembesülni. Amerikában meg is bukott Alexander Payne eddigi legdrágábban készült filmje. Pedig az Utódok és a Kerülőutak rendezője nyilvánvalóan a lelkét is beleadta a történetbe, és a Kicsinyítés ennél azért többet érdemel.
Mert a Kicsinyítésnek nagyon is van lelke. És a néhány félrecsúszott poénért kárpótol a fanyar humor, a jól átgondolt részletek, amelyek alapján a kicsik világa felépül, és pár nagyszerű karakter. Kristen Wiig nagyszerű az utolsó pillanatban bepánikoló feleségként, de a film onnan kezd igazán élvezhetővé válni, amikor megjelenik Christoph Waltz és Udo Kier párosa. És tudom, hogy Waltz mindig ilyen, és mindig ezt a mániákus vicsorgó vigyort veti be, de ez akkor is megunhatatlan, Kier pedig egyszerűen csak Kier, annyi év után is.
