Annak idején óriásit hasalt a mozipénztáraknál a westernbe oltott szuperhősfilm, de erről nem csak maga az alkotás tehet, ami akár kultikus darab is lehetett volna. Megvolt benne a potenciál.
A 2010-es év egyik legnagyobb filmes bukása a Jonah Hex volt, és csak érzékeltetésként: az összesen 47 millió dolláros költségvetésű mű mindössze 10.5 millió dollárt hozott a mozikban, igaz, úgy, hogy a nemzetközi forgalmazás szinte nem is létezett, mert az első, lesújtó kritikák és a bevételi elemzések alapján a legtöbb külföldi partner visszalépett a bemutatástól. És mégis, minden hibája ellenére egyáltalán nem beszélhetünk elhibázott, csapnivaló vagy nyilvánvalóan rossz filmről, sőt!
A film bukásának egyik nyilvánvaló oka a nehezen induló forgatás, az eredeti rendezők visszalépése és számos más nehézség mellett a rossz műfaj meghatározás volt. Mert aki szuperhős filmet várt, az csalódott, aki westernt, úgyszintén, aki viszont képregény feldolgozást szeretett volna látni, az nem ugyanazt kapta, mint mondjuk az X-Men vagy Pókember filmek. Így a Jonah Hexnek valahogy nem akadt megfelelő közönsége, pedig mindhárom műfajból hozott valamit, és még egy kis steampunkot is hozzáadhatunk az egyveleghez, hiszen az alternatív múltban játszódó történetnek vannak fantasztikus, természetfeletti és technikai értelemben tudományos fantasztikus elemei is. Merthogy hősünk, az ügynek hátat fordító, volt konföderációs katona (a most is remek Josh Brolin) most fejvadászként keresi kenyerét, ám csakis egyvalami hajtja: hogy megtalálja családja gyilkosát, azt a férfit, aki az ő arcát is eltorzította. Merthogy Hex egykor túlélte a saját halálát, indián mágusok hozták onnan vissza, így kapcsolatba tud lépni a holtakkal, és ez a tudása remekül szolgálja, amikor maga az amerikai kormány ajánl neki alkut. Visszavonják a fejére kitűzött vérdíjat, ha hajlandó elfogni Quentin Turnbullt (John Malkovich), aki egy új csodafegyver birtokában a főváros és az egész Unió elpusztítására indult – és aki Hex halálos ellensége is egyben.
És ez egy jó kis bosszúmese, ahol az üldöző és az üldözött méltó ellenfelei egymásnak, hiszen Turnbull nem csak ördögien gonosz, de rettentő ravasz is, míg maga Hex sem az a kifogástalan úriember, ha a harcról van szó. És igen, vannak tök valószínűtlen elemei a sztorinak, mint amikor hősünk a nyeregtáskára erősített két Gatling géppuskával irtja az ellent, vagy maga a több komponensű szuperfegyver, de milyen életszerűséget várjunk el egy olyan filmtől, amelyben a holtak számon kérhetőek és beszélni kezdenek, ha Hex rájuk teszi a kezét, és ezek a beszélgetések sosem túl barátságosak. És egy alapvetően baromi izgalmas sztoriról beszélünk, remek fordulatokkal, izgalmas leszámolásokkal és jó karakterekkel – Hexhez hasonló kilyuggatott ábrázatú hőse még nem nagyon volt Hollywoodnak -, csak ugye eléggé összecsapták, főleg a végét. Köszönhetően annak, hogy a stúdió valamiért egy egyórásra tervezett tévéfilmet húzott fel nagyjátékfilmre, és ebből akadtak gondok, amivel a rendező, Jimmy Hayward – aki érdekes módon előtte és utána is csak animációs filmeket rendezett (Pulykaland, Horton), sőt, animátorként Toy Story filmen is dolgozott – nem mindig tudott mit kezdeni, de ez már más kérdés.
