Az Amikor kialszik a fény nem a valaha készült legbonyolultabb horror, de a legalapvetőbb ösztöneinkre épít, a sötéttől való félelmünkre, és teszi ezt lényegre törően és nagyon hatásosan.
Itt nincs laca-faca, nem cicóznak. Az Amikor kialszik a fényben nem húzzák feleslegesen az időt, nem kell a fináléig várni, hogy kiderüljön, milyen röhejesen mondvacsinált a gonosz motivációja. Nincsenek baljós előjelek vagy a néző dobhártyáját amortizáló sokkeffektek, rögtön az első jelenetben felfedi magát, és egyből gyilkol is a női alakot öltő kísértet. Az arcát ugyan nem látjuk, hiszen a lámpa felkapcsolásakor eltűnik, de pont ettől ijesztő. Ott van mindenhol, és mégsincs. De miről is van itt szó, kérem szépen?
Először egy kisfiú teszi szóvá, hogy egy árnyék lopakodik körülötte éjszakánként, és csinos fiatal nagynénikéje (a kifejezetten horrorspecialista ausztrál Teresa Palmer) nem sokáig kételkedik a szavában: ő is látja az árnyékot. Sőt, túlságosan testközeli bizonyítékot is szerez a létezéséről. A kisfiú kénytelen fiatal nagynénjénél lakni, mert az édesanyja (Maria Bello) már nem alkalmas a gyereknevelésre: a szorongás teljesen maga alá gyűrte. Ám lassacskán kiderül, hogy ő mindenkinél többet tud a családtagjait kísértő árnyékról, és ha meg akarnak szabadulni az egyre borzasztóbb jelenségtől, tőle kell segítséget kérni. Csakhogy a titkait csak úgy deríthetik ki, ha nála töltenek egy éjszakát a hatalmas, zegzugos, elhagyott házában. És a biztonságot jelentő első hajnali fénysugár nagyon messze van…
Az üdítően rövid, alig 80 perces film egyáltalán nem újítja meg a műfajt, sőt vannak hibái bőven – némely színész nem itt nyújtja élete alakítását (és a magyar szinkron is hagy maga után némi kívánnivalót), a dialógokban pedig feleslegesen mondanak ki mindent –, de látszik rajta, hogy valódi szerelemprojekt. Amennyire lehet, David F. Sandberg rendező, aki mintegy előtanulmányként még 2013-ban egy alig háromperces horroretűdben játszott el a fényre érzékeny szellem gondolatával, próbálja kicselezni a nézői elvárásokat (az igazi csavar nála az, hogy nincsenek túlgondolt csavarok), és a szűkös költségvetésből is előnyt kovácsol. Számítógép által generált effektek helyett többnyire old school trükköket használ, de valójában akkor a legijesztőbb a filmje, amikor nem látjuk, csak sejtjük a sarokban lapuló rémséget.
Ráadásul az anya kapcsán a film a rémisztgetés álcája mögött egy nagyon is valóságos démonról, a depresszióról szolgáltat tanulságos tanmesét.
