Nem azért ajánljuk a valaha készült legdrágább jugoszláv produkciót, mert olyan jó lenne – nem az! -, hanem mert filmtörténeti kuriózum és különös történelmi és politikai látlelet.
1969-ben Jugoszlávia király hely volt, az ún. el nem kötelezett országok egyik mintaállama, amely ugyan szocialista volt, egypártrendszeren alapult, mégis a Nyugattal barátozott, és valami furcsa piacgazdaság működött benne. A magyarok is Jugóba jártak át vásárolni farmert, lemezeket, Fa szappant és Euro krémet, ami a Nutella olcsó koppintása volt, meg persze ott volt a tengerpart és minden más. Jó érzés lehetett jugoszlávnak lenni, büszkének lenne arra, ami van, és arra, hogy mindez annak volt köszönhető, hogy a szedett-vedett jugoszláv partizánok legyőzték a világ legerősebb hadseregét, és saját erőből szabadították fel országukat. Ezt ünnepli A neretvai csata is!
Mert ez a film más, mint a többi, akkoriban oly divatos, sorozatban gyártott partizánfilm – vagy olyan sorozat, mint A belgrádi fiúk! Nem tematikájában vagy hangnemében, mert abban megegyezik kortársaival, ahol a fasiszták mindig gonoszok, a partizánok mindig gáncs nélküli lovagok, hanem méreteiben, nagyságrendjében. A film gigászi költségvetését maga Tito marsall hagyta jóvá - miért is ne tette volna, hiszen a történet előtte tiszteleg -, Veljko Bulajić rendező gyakorlatilag szabad kezet kapott a két éven át húzódó forgatás során, amelyre olyan világsztárokat szerződtettek le, mint Yul Brynner, Orson Welles, Franco Nero vagy Curd Jürgens. Brynner érdekes módon partizántisztet alakított, Welles pedig csetnik politikust, Nero a jó ügy oldalára átálló olasz tisztet, míg Jürgens náci tábornokot, de több más, ekkoriban ismert nyugati színész is feltűnik kisebb-nagyobb szerepekben, pl. a háborút valóban megjárt Hardy Krüger.
Ők, több olyan helyi sztárral kiegészülve, mint Ljubiša Samardžić (Forró szél) vagy Sylva Koscina játsszák újra az egyik legnagyobb offenzívát, amit a német hadsereg, kiegészítve olasz és horvát usztasa hadosztályokkal, illetve nácik oldalára állt szerb csetnik segédcsapatokkal, a partizánok megsemmisítésére indított 1943 elején a bosnyák hegyek között. És aminek sikere egyetlen hídon múlott a Neretva folyón, amit Tito csapatai az ellenség megtévesztésére felrobbantottak, majd újraépítettek. Az eseményeket azonban néha kissé nehéz követni azoknak, akiknek nem ismerős a csata története, hiszen az egész játékidő alatt fel és alá masíroznak a különböző egységek, a németek folyamatosan lőnek és bombáznak, tankok támadnak, a partizánok hol védekeznek, hol menekülnek, hol ellentámadásba mennek át.
És ami azt illeti, az igazi háború is hasonló káoszt mutat a kívülálló számára, és talán ez is cél lehetett A neretvai csata elkészítése idején, ahol elképesztő mennyiségű statisztát és hadianyagot vonultattak fel. Az igazi „műértők” persze remekül elszórakozhatnak azon, hogy a német harckocsikat több-kevesebb sikerrel átalakított T-34-esek és Sherman tankok alakítják, és akadnak jócskán leegyszerűsített csatajelenetek és túl drámaian összeeső színészek, de a film javára kell írnunk, hogy igenis törekszik a realizmusra. Vannak gyáva partizánok és ízig-vérig profi német katonák, akik csak a dolgukat teszik, sőt, még a csetnikek között is van olyan, aki józanul érvel – ami nem jelenti azt, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy azt itt látjuk.
Mivel a film sajátos módon jugoszláv-olasz-NSZK-amerikai-angol koprodukcióban készült, minden résztvevő országnak joga volt a maga verzióját bemutatni, így A neretvai csata tulajdonképpen legalább öt verzióban létezik – az amerikai változat például bő fél órával rövidebb, mint a majd' két és fél órás jugoszláv -, szóval kissé esetleges, ki mibe fut bele, és akkor még nem beszéltünk a DVD kiadásokról. És a film, aminek egyik eredeti plakátját maga Pablo Picasso tervezte – ő nagy barátja volt Jugoszláviának, és cserébe csak egy láda bort kért -, még egy dolog miatt maradt emlékezetes. A filmesek ugyanis úgy döntöttek, hogy a történelmi hűség kedvéért felrobbantatják az eredeti, de helyreállított hidat, ám az éjszakai végrehajtott robbantásból a vastag felhők és a fekete füst miatt semmi sem látszott a felvételen. A képsorokat így a stáb kénytelen volt egy prágai hangárban felépített 1:1-es méretű replika szétrombolásával elérni, a híd roncsai pedig a mai napig ott hevernek a folyó szélén. A lényeg úgyis az volt, hogy Tito elégedett legyen - és ő az volt.
