A nagy hullarablás című fekete vígjáték olyan megtörtént, teljesen valószínűtlen eseményeket dolgoz fel, amelyek egy country énekes utolsó kívánságához kapcsolódtak.
Gram Parsons country énekes valóban élt, rövid ideig viszonylag népszerű is volt, korának sok sztárjával spanolt és zenélt együtt, és főleg arról volt ismert, hogy elsőként csempészett a country műfajába rock elemeket. És persze arról is ismert, ami halála után történt. Parsons alkohol és-drogtúladagolásba halt bele 1973-ban, alig 26 évesen – a tequila és morfium kombinációjába -, utolsó kívánsága pedig az volt, hogy testét a sivatagban, a Joshua Tree nemzeti parkban égessék el, hamvait pedig szórják szét.
Phil Kaufman volt Parsons turnémenedzsere és egyik legjobb barátja, és önmagában is elég érdekes figura volt. Roadként, majd turnémenedzserként együtt dolgozott a The Rolling Stones-szal, Emmylou Harrisszel, Joe Cockerrel és Frank Zappával – Zappa "Why Does It Hurt When I Pee?" című, nagyon vicces dala az ő vizelési problémáit dolgozta fel. Amikor Kaufman marihuána csempészésért börtönbe került,
összebarátkozott egy Charles Manson nevű elítélttel,
akinek ő próbálta egyengetni a zenei pályafutását – mint tudjuk, nem sok sikerrel. Amikor Parsons meghalt, mostohaapja New Orleansban akarta eltemetni – állítólag ezzel akarta bebiztosítani, hogy ő örököljön utána -, mire Kaufman úgy döntött, hogy ellopja a holttestet, hogy teljesíthesse barátja óhaját. Ezt dolgozza fel a David Caffrey rendezte fekete vígjáték, A nagy hullarablás (2003).
Onnan indítunk, hogy Parsons mostohaapja a Los Angeles-i reptéren várja a néhai zenész földi maradványait, amikor Kaufman (Johnny Knoxville) egy sárga halottaskocsival ellopja a testet, és egy hippi sofőrrel (Michael Shannon) az oldalán elindul a sivatagba, nyakukon a rendőrökkel. Ezzel nem csak egy izgalmas hajsza veszi kezdetét, hanem egy pszichedelikus road trip is, hiszen hőseink végig be vannak állva. Ennek megfelelően furcsa alakokkal találkoznak út közben, és ehhez méltóan bizarr dolgok történnek velük – ahogy az is kellőképpen bizarr, hogy
ebben az időben a hullarablás nem volt büntethető,
így a két „testrabló” lúzernek később csak a koporsó eltulajdonításáért kellett felelnie. És ahogy a szétesett, beszívott karakterekről szóló filmeknél kivétel nélkül lenni szokott, A nagy hullarablás sem egy kifejezetten összeszedett, a végkifejlet felé nyílegyenesen haladó film, de ez nem is baj.
A Jackass révén ismertté vált Johnny Knoxville-től nem is várjuk el, hogy egzisztencialista drámákban szerepeljen, és most is nagyon szórakoztató – akárcsak a mellékszerepekben Christina Applegate, Marley Shelton vagy a néhai Robert Forster. Az igazi meglepetés azonban Michael Shannon, akit eddig szinte kizárólag fenyegető aurájú, brutális karakterek bőrében ismertünk meg – lásd a gonosz kriptoni Zod tábornokot Az acélemberből (2013). Ehhez képest itt nem csak szimpatikus és vicces, de abszolút elengedi magát, és ez is jól áll neki.
