Bár még messze járunk A hihetetlen Hulk szomorú kudarcától, Az utolsó éjjel volt talán az utolsó olyan igazán jelentős film, amit a ragyogóan tehetséges Edward Norton egymaga vitt el a hátán.Igaz, volt ott egy kutya is.
A 90-es évek második fele sok szempontból Edward Nortonról szólt, hiszen aligha lehetett elmenni zseniális bemutatkozása mellett a Legbelső félelemben (1996), majd jött az Amerikai história X (1998) és az észbontó Harcosok klubja (1999). Ő volt az érzékeny, értelmiségi akcióhős, egy új kor emberének prototípusa, aki bárkinek képes volt a bőrébe bújni, akiből csak úgy áramlott a karizma, és a tehetsége vitathatatlan volt, de nem is akarta vitatni senki. Aztán nem tudom, mi is történt, talán megkopott a fénye, talán egyre kevesebben akartak dolgozni a híresen perfekcionista, állítólag irányításmániás színésszel, talán csak rosszul öregedett, de a lényeg az, hogy az ezredforduló után megváltoztak a dolgok.
Igaz, előtte beesett még A vörös sárkány (2002) is, de valószínűleg Az utolsó éjjel (2002) volt az utolsó olyan főszerepe, amelyet egyöntetű lelkesedéssel fogadtak, amit sokan szerettek, amiben valami igazán emlékezeteset tett le az asztalra. Persze, nem mondom, hogy innentől semmi értékelhetőt nem csinált, ez nem igaz, de egyre inkább mellékszerepekbe kényszerült vagy olyan míves, széplelkű darabokban szerepelt, mint a Színes fátyol (2006), vagy egyszerűen nem abban a műfajban játszott, ami neki passzolt, amire a legjobb példa A hihetetlen Hulk (2008). Ez persze eggyel több ok arra, hogy (újra) megnézzük Az utolsó éjjelt, ami kicsit olyan, mintha Norton elköszönne vele pályafutása legszebb szakaszától. És egy kicsit elköszön egy olyan Amerikától is, ami egy nap alatt rengeteget változott.
Az amúgy is New Yorkban játszódó film zömét ugyan 2001 nyarán forgatták, de a szeptember 11-i terrortámadás alapvetően határozta meg a végeredményt: néhány új jelenetet csaptak hozzá, a párbeszédek egy részét átírták, hogy valahogy feldolgozzák azt a sokkot, ami a várost és az országot érte. Ebben nincs semmi hazafiaskodás, csak a döbbenetet, a veszteséget szőtték bele az amúgy sem optimista történetbe. Hősünk, Monty Brogan (Norton) számára ugyanis vészesen fogy az idő - 24 órán belül börtönbe vonul, hogy letöltse hétéves büntetését, amit kábítószerrel való kereskedésért kapott. Utolsó szabadon töltött napján Monty újra felkeresi apját (Brian Cox), aki soha nem hagyta cserben, és találkozik két régi jóbarátjával, a tanár Jacobbal (Philip Seymour Hoffman) és a bróker Slaughteryvel (Barry Pepper). Vele van barátnője, Naturelle is (Rosario Dawson) - talán éppen ő volt az, aki feladta a rendőrségnek.
És ez az utolsó éjjel pont a kételyről szól, arról, hogy ki árulta el hősünket, ki az igaz barát, kivel kell elszámolni – Monty nem mellesleg az orosz maffiának dolgozott -, mit jelent a család, és van-e kiút ebből a helyzetből. A korábban szinte kizárólag fekete témájú filmeket jegyző Spike Lee (Szemet szemért, Malcolm X) David Benioff regényét vitte vászonra, amiből maga Benioff írt forgatókönyvet, és ha ismerős a név, az azért van, mert számos olyan nagyköltségvetésű produkció után, mint a Trója vagy az X-Men kezdetek: Farkas után ő lett a Trónok harcát jegyző írópáros egyik fele. Benioff pedig a lelkét is belevitte Monty Brogan történetébe, akárcsak Edward Norton, aki producerként rengeteg pénzt is tett a filmbe, az a jelenet, ahol a férfi egy kocsmai vécé tükrének tart, nem csak a történet csúcspontja, hanem a filmtörténet egyik legerősebb pillanata is. És ha már szeptember 11-et emlegettük, Monty volt tűzoltó apjának kocsmájában minden vendég igazi tűzoltó volt, és mind a 11 szolgálatteljesítés közben veszítette el az életét azon a bizonyos napon, pár hétre rá, hogy felvették a jelenetet.
