Pótvizsga címmel indítottunk el tavaly itt a PORT.hu hasábjain egy új rovatot, melyben a szerkesztőség tagjai rendszeres időközönként színt vallanak arról, hogy éveken át úgy írtunk cikkeket egy-egy kultfilmről, hogy valójában nem is láttuk azokat! Jómagam tavaly óta csupa olyan régi adósságomat törlesztettem, mint A remény rabjai, A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső, a David Lynch-féle Dűne, a Fegyvernepper, Az ördög ügyvédje, a Csapd le csacsi!, A nagy Lebowski, a Szép lányok, ne sírjatok!, a Szamárköhögés,  az Egészséges erotika, a Beetlejuice – Kísértethistória, a Kapj el, ha tudsz!, a Halálsoron, A tizedes meg a többiek, a Megáll az idő, a Nincs bocsánat, az Eldorádó, A sebhelyesarcú, a Top Gun, az Egy becsületbeli ügy, a Truman show és Az ígéret megszállottja. Most pedig Bud Spencer és Terence Hill 1985-ös krimi-vígjátéka, a Szuperhekusok került sorra. No de miért pont ezzel?

Mert nemrég lebuktam, hogy ezt a Bud Spencer–Terence Hill-filmet nem is láttam még, ráadásul összekevertem a Bűnvadászokkal!

Hiszen abban is, meg ebben is rendőr egyenruhában üldözi a bűnt a kedvenc pofonosztó párosunk, nem igaz? Nos, most, hogy 40 éves fejjel bepótoltam a Szuperhekusokat, sajnos be kell látnom: igazán nem veszítettem semmit azzal, hogy ez a film anno gyerekként kimaradt...

Aki kicsit is ismeri Bud Spencer és Terence Hill életművét, tudja jól, hogy a legendás duó könnyed hangvételű, örökzöld akciófilmjei mindig az éppen aktuális európai és amerikai sikerfilmek népszerűségét lovagolták meg. Az Isten megbocsát, én nem! persze még egy kőkemény spagettiwestern volt, amiben a jó Budot tüzes vassal kínozzák, Terence Hill pedig lelkiismeret-furdalás nélkül lepuffant bárkit (itt írtunk róla bővebben). A folytatása, ami nálunk A Pirinyó, a Behemót és a Jófiú címet kapta, viszont már egyértelműen A Jó, a Rossz és a Csúf vígjátékverziója volt (olyannyira, hogy Elli Wallach mindkettőben ugyanolyan nagydumás fickót alakított).

Aztán ott van az örök kedvencem, a Kincs, ami nincs, ami lényegében a véresebbnél véresebb, B-kategóriás kannibálfilmek gyerekbarát változata – csak emberevők helyett barátságos szigetlakókkal. A végső határ még Bud Spencer szerint is A bárányok hallgatnak farvizén evickélve készült el (aki nem ismerné ezt a sorozatgyilkosos thrillert: itt írtunk róla bővebben), a Nyomás utána! pedig egy hamisítatlan James Bond-paródia volt, álruhás kémekkel és egy tipikus főgonosszal, aki a titkos bázisán konspirálva ki akarja pusztítani a teljes emberiséget a rakétájával.

A sor napestig folytatható lenne, de lássuk inkább, hogy mit másolt le 1985-ben a derék Bud Spencer–Terence Hill-páros! Íme a Szuperhekusok intrója: 

Pálmafák, tengerpart, száguldó motorcsónakok, szörfösök, bikinis lányok, luxushotelek, rózsaszín flamingók, színes papagájok, szintipop zene!

Nem ismerős ez valahonnan? Dehogynem! Pont ugyanígy kezdődött anno Don Johnson és Philip Michael Thomas emblematikus krimisorozata, az 1984-ben elstartolt Miami Vice. A fifikás olaszok még arra is ügyeltek, hogy azt a furcsa labdajátékot, a baszk pelota egyik speciális válfaját, a jai alait itt is lemásolják (az 1978-as ...és megint dühbe jövünkről szóló cikkünkben meg is írtuk, hogy ez egy kimondottan népszerű sportnak számít Floridában). 

Hangulatos intró mindkettő, az egyszer biztos! Nagy kár, hogy a Szuperhekusok a maradék játékidőben a Miami Vice helyett sokkal inkább egy korábbi Bud Spencer–Terence Hill-film, 1977-es Bűnvadászok vérszegény koppintása...

A Szuperhekusok rendezője a híres Sergio Corbucci kevésbé híres és tehetséges öccse, Bruno Corbucci volt. Az előképnek tekinthető Bűnvadászok viszont az E.B. Clucher művésznevet használó Enzo Barboni édes gyermeke, azé a zseniális olasz filmesé, aki már Az ördög jobb és bal keze 1-2 forgatása idején rájött, hogy ez a modernkori Stan és Pan-duó, vagyis a nagydarab, mogorva, buldogképű bumburnyák meg a totális ellentéte, a vékonydongájú, macskaügyességű száj- és pisztolyhős egész egyszerűen bármilyen történelmi vagy modern környezetbe bedobható, olyan jók együtt, hogy elvisznek a hátukon bármilyen sztorit.

Bud Spencer és Terence Hill azonban a legtöbb filmjében nem fényes páncélú lovag, hanem léhűtő csirkefogó, és sosem félnek piszkos trükköket bevetni, ha ezzel a jók le tudják győzni a gonoszokat a végén.

Ha viszont kivonjuk a zsiványkodást az egyenletből, akkor megette a fene az egészet! Emlékezzünk csak vissza, hogyan lett a két jómadárból rendőr a Bűnvadászokban! Hát úgy, hogy balfácán módon véletlenül pont egy rendőrőrsre törtek be, és hogy elkerüljék a dutyit, gyorsan bekamuzták, hogy valójában a toborzásra jöttek, és kénytelen-kelletlen beálltak zsarunak.

Rablótámadás, kezeket fel! Jobb, ha te mondod, a te hangod mélyebb.

Örök klasszikussá vált ez a mondat (nem véletlenül válogattuk be mi is itt a PORT.hun a legjobb Újréti-szinkronos Terence Hill-mondatok közé), a film pedig még ma is minden idők egyik legjobb félreértésen alapuló bunyós vígjátéka. A Szuperhekusokban viszont Bud Spencer és Terence Hill mindketten veterán bűnüldözőket alakítanak a történet legelejétől kezdve, vagyis itt nincs semmi vicces alakoskodás és csibészkedés.

Hőseink Steve Forest és Doug Bennet különleges ügynökök, akik Miami rendőrségének álruhás járőreinek üldözve égen-földön keresnek egy bujkáló gazfickót, valamint húszmillió dollárt, ami egy hét évvel korábbi detroiti bankrablás során tűnt el. Eközben persze számos nem várt akadály gördül eléjük – többek között egy csinos rendőrségi besúgó hölgy és egy tűzről pattant női kamionsofőr személyében. És sajnos már itt gellert kap a sztori, mert bár a Spencer–Hill-filmekben sokszor jelen van a szerelmi szál, igazából ez sosem volt ténylegesen lényeges, elvégre a legfontosabb mindig a két főhős barátsága (lásd: „Aki barátot talál, kincset talál”).

Habár Bud Spencer és Terence Hill az eltűnt milliók és az időközben előkerült holttestek utáni nyomozás során ezúttal is ugyanazt a díszes kaszkadőrkompániát pofozzák laposra, amelyiket a korábbi filmjeikben is, ezek a pofonok most eléggé erőtlenek. A bunyók egyáltalán nem látványosak, frappáns egysoros, vicces beszólás, vagy bármi más, évekkel később is idézhető duma egyetlen egy sem hangzik el a Szuperhekusokban.

Márpedig ha egy Spencer–Hill-filmben vérszegény a humor és enervált a bunyó, akkor az valójában már nem is igazi Spencer–Hill-film...

A Szuperhekusok így aztán tényleg csak azoknak a keményvonalas rajongóknak ajánlható jó szívvel, akik az idők végezetéig boldogan nézik meg újra és újra a kedvenceik összes létező produkcióját. Illetve még azoknak a hozzám hasonló fanatikusoknak, akik valamiért nem látták a legendás páros összes filmjét, de szent küldetésüknek érzik, hogy megismerjék a teljes Bud Spencer–Terence Hill-életművet. Mindenki más csak saját felelősségre üljön le a tévé elé, ha a kereskedelmi adók valamelyike megismétli a Szuperhekusokat!

Értékelés: 5/10