A fiatal Jennifer Lopez elképesztően szép, az annak idején 2 Arany Málna jelölést kapott Halálkanyar pedig meglepően jól állta ki az idő próbáját.
Annak idején, vagy ezer éve még moziban láttam a Halálkanyart, és két dologra emlékszem belőle. Hogy a még fiatal és zsenge Jennifer Lopez milyen elképesztően vonzó, és akkor láttam szerintem először Joaquin Phoenixet, és már akkor megjegyeztem, milyen tehetséges és milyen idegesítő, mert nála a két dolog egyáltalán nem zárja ki egymást, sőt! Arra is emlékszem, hogy a film hangulata erősebb, mint maga a történet.
Mert a történetet még a film adatlapja is pár mondattal intézi el, amely így szól. „Bobby Coopernek valahol az isten háta mögött lerobban az autója. A közeli kisvárosban, ahová segítségért megy, csupa elvarázsolt figurával találkozik. Az egyik például megbízza, hogy ölje meg a feleségét.” Valójában nem csak az idősebb férfi kéri fel a - szerintem - festett hajú, mindenféle maffiózó által keresett Sean Pennt, hanem a fiatal nő (Lopez) is erre biztatja a városba érkező idegent. És a Superior nevű arizonai városban senki sem tűnik teljesen normálisnak – vagy ahogy Penn nem túl kedvesen megfogalmazza: „Itt mindenki be van drogozva?”. Persze ott van a kedves büféslány (Claire Danes), de körülötte mindig ott nyüzsög egy agresszív ficsúr (Phoenix), és vannak más különös figurák, mint a sumák seriff (Powers Boothe), vagy a vak navajo indián (Jon Voight).
Egyébként Voight kapta a már emlegetett 2 Arany Málna jelölés közül az egyiket, és nyilván az ő karakterében akarta Oliver Stone megidézni David Lynch szellemét – nem sok sikerrel -, a másik jelölést pedig az 1997-es film forgatókönyve kapta. És a sztori tényleg nem sikerült a legfényesebbre, mai szemmel pláne, még akkor sem, ha állítólag megtörtént események alapján íródott, a Halálkanyar hangulata azonban ma is remekül működik. Köszönhető ez a remekül kiválasztott színészeknek, Lopez mosolyának, illetve Ennio Morricone zenéjének.
